Szifonline, havitárca »»»»

Korábbi tárcák »»»

Szifonline tárcarovat »»»

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még ezt a csendes városrészt is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon.

– Persze, hogy jól vagyok. Csak a mellkasomban ne lenne ez a nyomás napok óta.

Kint ültünk a kávézó teraszán és enervált tekintettel, elégedetten dohányoztunk.

Az első nyárias este volt, hirtelen jött a hőség, pár óra alatt felhevítette a betont, a házfalakat. Párásan, izzadtan tapadt rá mindenre a késve érkezettek türelmetlenségével a forróság, amitől érthetetlen módon, bosszantóan boldog és elégedett volt mindenki, rajtam kívül.

Napok óta esett, éles, hideg szelek fújtak a városban, amiért kifejezetten hálás voltam az időjárásnak. Leplezetlen örömmel figyelem ilyenkor a magukba forduló eső elől menekülőket, a savanyú arcokat a villamosokon, a tekinteteket, amik úgy néznek, mintha legalábbis járvány sújtotta háborús övezetté vált volna egy kis hideg miatt a város.

Akkor, aznap, egyszerre felesleges lett a sál és a kabát, egy szál ingben ücsörögtünk mindketten. Ez az az időszak minden évben, amikor naponta megkérdezik tőlem, hogy mi bajod van, fogytál, és hasonlók, amire, bár legszívesebben sziszegve válaszolnám, hogy nem bazmeg, mindig is ennyit nyomtam, én mindig udvariasan felelek, hogy csak levettem két réteg ruhát, ugyanúgy, mint tavaly ilyenkor.

Lüktetett a szívverésem a halántékomban. Idegesítettek a jövő-menő emberek, akik kiszabadultak a melegre, mint a rovarok, pont olyan kiszámíthatatlanul viselkedve, ahogy az első dagadt, fekete-lila legyek, mikor bezizegnek a lakásba tavasszal a szellőztetéshez nyitott ablakon és céltalanul, bezsongva a napfénytől, ide-oda zúgnak a szobákban, nem találva a helyüket.

– A mellkasodban?

Lassú volt a társalgás. Hosszú, megfontolt hallgatások ékelődtek egy-egy mondat közé.

– Igen – válaszoltam sokára, önkéntelenül is megnyomkodva a szívem tájékát az ujjaim hegyével, nem is aggódva, vagy hipochonderkedve, inkább csak olyan szórakozott mozdulatsorral.

– Nem a dohányzás miatt? Fasznak kellett visszaszokni.

Mindketten mélyet slukkoltunk, elégedetten fújtuk ki a füstöt, kortyoltunk a kávékból.

– Nem. Ez nem olyan nyomás. Semmi köze a tüdőhöz, vagy a szívhez. Ez csak úgy van.

Megint hosszú csend következett. Elsétált mellettünk egy vízivárosi, odaköszönt, biccentettem, valamiről beszélt, nem is figyeltem, elvoltam a gondolataimmal.

– Elmúlik majd – mondta végül a velem szemben ülő, szintén vízivárosi, nagyjából ennyi volt az ismeretségünk alapja, lényege és vége is. Évek óta jártunk mindketten erre a helyre, máshol sosem találkoztunk, nem voltunk amúgy barátok, nem tudtuk egymás telefonszámát, ellenben minden mást tudtunk a másikról. Egyfajta közösségi kölcsönös-terápiás kávézó volt a helyszín. Néha az egyik rinyált, ha rossz passzban volt, aztán a másik. Vagy ha éppen nem volt senkinek semmi baja, csak úgy elvoltunk egymással.

Ő is pontosan tudta, hogy egy lány miatt hallgatok ilyen nagyokat.

– El. Mindig elmúlik – összegeztem.

Zizzent a mobilom az asztalomon, a szalaghirdetések futottak kékesen lefelé a képernyőn, hagytam, nem olvastam el az üzeneteket.

– Tudod, van ez a példa a háromszöggel a szívben.

– Tudom, persze – bólogattam elbambulva, kipöcköltem a hamvat a cigarettámból az út felé, mert a körút irányából éppen egy kisebb fuvallat érkezett, felkavarta a pernyét a hamutálban, kicsi porciklont kavarva az asztalon, szétdobta a cigarettás dobozokról leszaggatott, hanyagul az asztalra hajított celofán galacsinokat.

– Hogy van egy háromszög mindenki szívében és az fordul egyet, ha van valami. Ha átbasznak, vagy átbaszol valakit, ilyesmik, olyankor. És azt érzed a mellkasodban.

– Tudom – bólogattam – tőlem hallottad – tettem még hozzá.

– Ja tényleg.

Tényleg tőlem ismerte, de ebben a közegben minden információ és történet szabálytalanul áramlott, ha elindítottál egy üzenetet, vagy csak úgy mondtál valamit, perceken belül új hírként jutott vissza hozzád.

A háromszög a szívben. Nem is tudom, hol hallottam már. Ízlelgettem magamban a hevenyészetten újrafogalmazott definíciót erre a közhelyes szimbólumra: ha van valami, ha átbasznak, vagy átbaszol valakit, olyankor fordul egyet.

És olyankor az élei karistolnak, azt érzi az ember a mellkasában.

– Akkor tök felesleges volt a bohóckodás azzal a teszttel, mi?

Egészen kizökkentett ez a mondat a töprengésből.

– Ja, a teszt – felnevettünk mindketten.

Ő is megkönnyebbülten nevetett, hogy félvállról veszem a dolgot.

Pár héttel korábban hazafelé tartottam, amikor megálltam ugyanitt, ugyanígy egy kávéra. A szokásos emberek ücsörögtek, akkor még a benti részen a hideg miatt, csak dohányozni jártunk ki az ajtó elé. A szokásos holmik voltak nálam, bőrkabát, oldaltáska. Vidám voltam, pedig furcsa, komor és szürke év volt mögöttem. Eleve azzal kezdődött, hogy meghalt az apám, és bár emiatt illett volna valami gyászfélét éreznem, igazából csak azt gyászoltam, hogy nem érzek semmit.

Ennek meg az lett a vége, hogy felrúgtam magam körül mindent, amit addig biztosnak és megkerülhetetlennek éreztem, csak azért, hogy bebizonyosodjon: egyik sem az, majd céltalanul bóklásztam hónapokig. Alexandriáig, Reykjavíkig és Kazahsztánig futottam, mintha ezeken a helyeken lett volna bármi frappáns válasz - egy csigahéjban ellaknám és végtelen birodalom királyának érezném magam, csak ne volnának rossz álmaim, lüktetett gyakran az idézet a fejemben.

Szóval a szokásos holmik voltak nálam, a kezemben meg egy gyógyszertári fehér nejlonban dobozkák. Meg is feledkeztem a csomagról. A külvárosból érkeztem, rendelésre mentem érte. A külvárostól, meg úgy általában Budapest összes részétől képes vagyok szorongani, kivéve Vízivárost. Alig vártam, hogy a törzshelyemre érjek.

A zsongó és zsúfoltan taszító körútról futólépésben menekültem szokásom szerint, kerülgetve az embereket, akik képtelenek elfogadni, hogy gyorsabban közlekedsz náluk, meg a céltalanul bolyongókat, kéregetőket, akik mindig egy percet kérnek az életedből, mire kinyögik, hogy pénz kéne.

A kis tasakot az orvosságos doboz kinézetű tartalommal levágtam magam elé az asztalra, a fehér nejlonzacskón alig láthatóan ütött át a karton idegen nyelvű felirata.

– Na, mi van benne, tavaszra vitaminkúra, vagy valami bajod van? – mutatott rá ugyanez a srác a zacskóra.

Egy pillanatra zavarba jöttem a helyzettől, aztán végül is arra gondoltam, itt a vízivárosiak úgy is mindent tudnak egymásról.

– Ja. Nem vitamin. Spermateszt.

– Spermateszt? Azt hogy?

– Hát. Úgy.

– Lehet ilyet házilag?

– Én sem tudtam eddig.

Rendelt valamit, én leszedelőzködtem, elraktam a kis csomagot az oldaltáskámba. Eszembe juthatott volna hamarabb is, járt a fejemben. Odakint lassan kiszökött a világosság az utcákról, megjelentek a vízivárosi okker fények és a házfalakon kúszó árnyékok, az elhaladó autók reflektorának visszfényei az ablakokban.

A szokásos dolgok.

Akkor még nedvesen csillogtak a járdák, ontották a hideget a falak és az út aszfaltja.

– És, hogyan van ez, hazamész és kivered, meg ilyenek?

– Máshogy nem nagyon megy.

Itt megint szünet következett, pillanatok alatt zsúfolt lett a kávézó, estére megtelik a helyi harmincasokkal.

– És minek ez a teszt? – kérdezte végül, mikor megint ketten maradtunk. – Nem az van, hogy csak pár hónapja vagytok együtt?

– Nemtom – tisztán emlékszem, így mondtam, hogy nemtom, foghegyről – Szoktak ilyet csinálni, az emberek, ha gyereket terveznek – tettem hozzá.

– Gyereket terveztek?

– Nem.

– Akkor meg?

Vonogattam a vállam.

– Komolyan akarom venni. Azt akarom, hogy jó legyen neki. Állandóan a gyerekvállalásról beszél.

Kortyolt a söréből, én a szódámból, megszólalt a hangfalakból valami klasszikus Rolling Stones szám, beleköhögött órmótlanul a kávéfőzőgép hangja, ahogy áteresztette a forró vizet a kávédarán.

– Nem az volt múltkor, hogy hetekig nem jött meg neki?

– Az vaklárma volt.

– Akkor sem tűntél gondterheltnek.

– Mert nem voltam gondterhelt.

Teljesen beletemetkeztem ebbe a pár héttel ezelőtti emlékbe.

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még a csendes városrészt is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon.

Csak akkor eszméltem, amikor megint a mellkasomban éreztem azt a meghatározhatatlan eredetű nyomást. Magamban fel is nevettem, hogy biztos fordult egyet az a szerencsétlen háromszög a szívben.

– Na. Szóval, végül is felesleges volt ez a bohóckodás a teszttel, nem? – zökkentett ki a bambulásból végül.

Hirtelen elárasztott a hőség, csontig ért, úgy éreztem megfojt az ing, és valószerűtlenül súlyos volt az ölembe terített könnyű bőrkabát.

Nevettünk, rágyújtottunk.

– Jahh – így mondtam, két hával a végén, hogy nyomatékot adjak a dolognak.

– Hagyd a picsába, felejtsd el az egészet.

– Az lesz, persze, minden elmúlik mindig.

Egy darabig még ücsörögtünk szótlanul. Végül ketten-hárman hozzánk verődtek, kicsit elmúlni látszott a hőség. A szokásos dolgokról beszélgettünk, míg lassan lement a nap. Zárórakor, mint mindig ilyenkor, segítettünk a pultosoknak összerakni a kinti székeket, lepisszegtük a túl hangosan beszélgetőket.

Távozóban megint szórakozottan nyomogattam a mellkasomat az ujjbegyeimmel.

– Na, mivan? Fordult megint a háromszög?

Nevettünk, beleszívtam a cigarettába a másik kezemben.

– Nem hinném. Ha fordult is, annyit forgott már, hogy nincsenek élei.

– Akkor a dohány lesz.

– Az.

Tíz után kiürültek az utcák, könnyű, hűvös szél söpört végig a Varsányin.

Hosszú kerülővel mentem haza.