Hogy elment az életem. Ez jutott eszembe. Nem tudom, miért, nem tudom, miért pont ott, pont akkor. Bármikor máskor eszembe juthatott volna. Váláskor, nagy döntések idején, világvégi, eldugott posztszovjet repterek magányában, nagy szerelmek elveszítésekor. Fogalmam sincs, miért ott jutott eszembe, a hőségtől bágyadt, idegen kávézóban, de úgy futott rajtam át ez az érzés, mint a szöveg elején említett nyári zivataron a villám, horizonttól horizontig remegtetve meg a földet, messziről indulva, átcikázva az ember feje felett, aztán becsapódva megint a messzeségbe a másik oldalon.

Vasárnap sűrű vihar borult Vízivárosra. A semmiből érkezett, veszettül csapott le, horizonttól horizontig érő mennydörgésekkel. Elmosta pár órára a nyarat, a rézsút égető, mindenhova bekúszó napfényt, amelyik úgy követ, mint nagyanyáink szobafalán a százéves portrék tekintete.

A nyitott ablakon át figyeltem a leszakadó eső zúgását a forró betonon, és a nyomában felszálló gőzt. Pár óra enyhülés, cserébe a trópusi pokolért, ami rászabadul majd másnap a városra, párával, soha meg nem száradó ruhákkal, a dugóban hosszan zötykölődő buszok lekapcsolt légkonditól fojtó, zárt terével, hiszen nem süt a nap, le kell kapcsolni azt a szerencsétlen légkondit, amiben sehol nem látszik igazából a logika, mindenesetre egyetlen mozgó szaunává alakul ilyenkor Budapest.

Fel- és leszállások a tapadó hőségben, ismeretlen helyekről induló pótlóbuszok, amiket hordákba verődve keres a tömeg, önzőn hömpölyögve, magába fordulva és vakon, mintha bekötötték volna a szemét és megforgatták volna a tengelye körül párszor.

A nyár – tudom, egyedül vagyok ezzel – valahogy folyton diszkomfortos. Vagy szúr vagy ragad, de mindenképpen bágyaszt, erőtlenné tesz, meghülyít. Számomra egyenesen elviselhetetlen. Ilyenkor óránként vesztek egy kilót. Ez van, kicsinál a hőség. Fizikailag visel meg, januári gyerek vagyok, megőrülök a júliustól. Ha el lennék hízva csúnyán, azt senki nem mondaná a szemembe, mert illetlenség. Viszont azt ismételgetni a másiknak, hogy le vagy fogyva, teljesen bevett dolog, holott engem ugyanolyan rosszul érint. Ezért nemrég lemerészkedtem egy plázába, bementem egy testépítő boltba, vagy mik ezek. Neon fények, neon polcokon neon porok. Rajtam ing, zakó, első blikkre, valamiíróhülyegyerek. Jól fésült, kigyúrt eladó srácot így én még nem láttam megijedni. Szerintem azt hitte, rablás lesz.

– Igen, jól látod, nem gyúrok – kezdtem, a biztonság kedvéért.

– Mit adhatok?

– Gyorsan felszívódó, szénhidráthangsúlyos tömegnövelőt.

Ekkor, ha lehet, még jobban összeszarta magát, felpillantott a bolti kamerára, működik-e?

– Abból ezt ajánlom – mondta bizonytalanul, és elővett egy hatvan centi magas neonzöld, hát, hogy fogalmazzam, hordót.

– Nincs az az isten, hogy én ezzel kimenjek az utcára – mondtam a grafitszürke zakómban, földszínekbe öltözve, barna oldaltáskával. Hozzátettem, hogy zacskósat kérek, ami elfér a tatyóban.

– Olyan nincs ebből.

És akkor eljött a pillanat, amikor elvesztett engem egy gyúrós bolt, és elmentem a konkurenciához, ami, amúgy egy ugyanolyan gyúrós bolt volt, neon fények, neon srác, csak volt táskában elrejthető kivitel a szerből.

Szóval ilyen ez a nyár dolog, csupa mélázás, hülyülés, következetlenség és hirtelen fordulat.

A minap egy kánikulától kókadt társaság ücsörgött egy teraszon a Víziváros közepén. Érkezett valaki, aki valakinek az ismerőse, de már senki nem tudja, kié, csak emiatt mindenki más ismerősnek tekinti.

– Sziasztok! Nem kér valaki egy pontyot?

Zavart hallgatás, az asztalnál ülők összenéztek, hogy vajon ki kapott hőgutát, ők, vagy az érkező.

– Hogytessékmivan?

– Egy pontyot. Nem kér valaki?

Zavart összenézés ismét, tekintetek ugráltak össze-vissza.

– Hogy érted azt, hogy egy pontyot?

– Egy háromkilós pontyot. Van belőle vagy húsz.

Hallgatás, hőguta feltételezés.

– Mi van!?

– Mondom. Most kaptam vagy húsz darab mélyfagyasztott, két napja kifogott pontyot.

Valaki a társaságból próbálkozott felvenni a fonalat.

– Márhogy, te most pontyot árulsz?

– Nem. Van húsz frissen fagyasztott pontyom, most kaptam pecás haveroktól, itt van a kocsimban, kell valakinek egy?

Valaki felbátorodott, a dolog végére akart járni.

– Én kérek.

Felkelt az asztaltól és a kocsihoz mentek. Egy háromkilós, kék nejlonba zacskózott, fagyasztott ponttyal tért vissza.

Az ember meg csak kapkodja a fejét, hogy mi az isten történik itt.

Ennél rosszabb, mikor a bőr alá futó hőségben egyedül marad.

Nemrég egy kávéra ültem be a belvárosban, messze Vízivárostól. Nem szeretek Vízivároson kívül lenni. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miért. Talán mert ez az egyetlen dolog, amiben úgy nagyjából biztos vagyok. Ismerem a határait, ismerem az embereket benne, akik gondolkodás nélkül bármikor megmentenék a másik életét, tekintet nélkül származásra, rossz modorra, öltözetre, világnézetre. Lassan tíz éve élek itt, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne találkozzak valakivel, akivel köszönőviszonyban vagyok, és amúgy ismerjük egymás titkait, miközben semmi más nem köt össze minket, csak a vízivárosiság. De akkor messze voltam attól a pár utcától, ami több, mint az otthonom és ahol minden szeglet többet tud rólam, mint én magam.

Az apró kávézóban senki nem ismert. Bágyadtan dongtak körülöttem a legyek, egy kutya aludt ájultan a gazdája mellett, aki egy laptopon pötyögött valamit. Alattam hosszasan futottak a járólapok, a fúgákban megrekedt ragacsosan a kimoshatatlan, fekete piszok, a kerek kisasztalok kovácsoltvas lábai barokkosan csavarodtak, álmos zene szólt.

Szinte láthatatlan voltam, ahogy ott ültem. Egy nagyobb asztalnál egy csapat huszonéves ücsörgött, a lányokon egytől-egyig tüdőnadrág, az a farmerből készített típus, amiben sok munka van, hogy úgy nézzen ki, mintha negyven éve elfeledett szekrények aljából kerültek volna elő. Lelkesen beszélgettek valami tökéletesen jelentéktelen dologról. Normál esetben bosszantott volna a jelenet, felidegesítettem volna magam az értelmetlenségeken, de ott, akkor, szinte szerettem őket érte, hogyan lelkesednek a semmiért.

Hogy elment az életem. Ez jutott eszembe.

Nem tudom, miért, nem tudom, miért pont ott, pont akkor.

Bármikor máskor eszembe juthatott volna. Váláskor, nagy döntések idején, világvégi, eldugott posztszovjet repterek magányában, nagy szerelmek elveszítésekor. Fogalmam sincs, miért ott jutott eszembe, a hőségtől bágyadt, idegen kávézóban, de úgy futott rajtam át ez az érzés, mint a szöveg elején említett nyári zivataron a villám, horizonttól horizontig remegtetve meg a földet, messziről indulva, átcikázva az ember feje felett, aztán becsapódva megint a messzeségbe a másik oldalon.

Csak én tudtam róla. Az álmatag késő délutáni kánikulában zajlott tovább a félig öntudatlan élet, az egész csak az én fejemben történt. Körbenéztem, hogyan tovább, de senki nem figyelt, mindenki tette a dolgát. A pincérnő kedves volt, a kutya ájultan aludt, a fiatalok megváltották a világot.

A szívverésem lelassult, mint egy alvó kölyökkutyáé, bármikor máskor megijedtem volna, de ott, akkor, szinte észre sem vettem.

Végül is, jobban átgondolva, nem történt semmi sem.