Bortársaság »»»

Egyéb tárcák, tárcarovat »»»

Lomhán vonszolódva, de visszavonhatatlanul, mint egy szakértői csoporttal jó alaposan, minden részletre kiterjedően megterveztetett Gorcsev Iván-pofon érkezett a nyár. Nem kell mellé közlekedési rendőr, nincsenek viták, nem kell jegyzőkönyvbe venni. Megérkezett.

A hétköznapok – munka ide, munka oda – valami rejtélyes kémiai összefüggés hatására szinte rögtön ébredés után szublimálnak, és múlni nem akaró, lerázhatatlan örökhétvége uralja jobb sorsra érdemes tudatunkat. Az értekezleteken önálló életre kel a figyelmünk, kibambul az ablakon, képtelen jelen lenni. Kinek ne lenne olyan emléke, amiben egyszerre csak húsz szempár szegeződik rá, de ő maga csupán abban biztos, hogy feltettek neki valami kérdést, abban viszont a legkevésbé sem, hogy az adott kérdés mi volt. Kutat, tapogatódzik ilyenkor az agy a lepattanó után, mint a frissen leszokott dohányos tüdője az előtte sétáló cigarettázó nyomában haladva. Keresi az utolsó elhangzó szófoszlányokat, hátha fogódzót talál egy olyan válaszhoz, ami kimenti a helyzetből. Nekem is volt már, persze, ilyen. Csak annyit mentett a tudatom, hogy a balra tőlem ülő alig pár másodperce annyit mondott: "húsz". Mit tehet ilyenkor az ember, oszt és szoroz, felméri a károkat, menti a menthetőt. Magabiztosan rávágtam, kihúzva magam határozottan, hogy "szerintem is húsz".  – De mi húsz? – érkezett az értetlen válasz, nyomában felszabadult, cinkos nevetés.

Ilyenkor, kánikulában, a Duna innenső oldalán, vagyis hát Budán, a "nagy vízen" innen, ahogy az őslakosok mondják, szóval ilyenkor belassul a városrész érverése, mint a tetszhalottaké. Alig lehet kitapintani. Elfelejti ilyenkor a gondokat, vagyis, legalábbis, forwardolja a jövőbeli énnek, legyen ez az ő problémája. Elfeledkezik a napi hírekről, generációs különbségekről, a Golf-áramlatról, mindenről. Szeptemberig úgy is marad, hibernáltan, az őszt örökrevasalva várva vészeli át a hőséget, olyan hangulatban, amihez illene nagyjából bármelyik mélabús, távolba révedő hangulatú soundtrack az Amelie csodálatos életéből. 

Visszajön az egész tél belém – mondja Baudelaire az Őszi énekben, de még előbb azt írja, hogy tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled. Ez esetben a kánikulának van ilyen megkerülhetetlen invokációs ereje. Berobban az ablakon, a szélcsendben lustán lógó függönyökön izzik át. Egyszerre ott van a testhez tapadó ruhákban, a lerúgott takarókban, álmosan dongó legyek céltalan röptében összevonva, egy időben minden megélt nyarunk.

Ott van minden illékony elmúlt nyár, amit olyan véglegesnek hittünk, hogy azt gondoltuk, nincs is mit dolgozni rajta, így van jól, ahogy van, örökre így is marad, és ezt a tévhitet, a carpe diem mámoros kábulatát ott, akkor, komolyan is gondoltuk. Nem is akadt senki, aki ebben a hitünkben elbizonytalanított volna minket.

Ott vannak a kamaszévek, az első, tétova szerelmek, a háttérben kilencvenes éveket lüktető Californication-nel a Red Hot Chilli Pepperstől, a fesztiválok műanyagpoharain tapadó sörhabbal, riadt ébredésekkel nem tervezett helyszíneken, például körforgalmak közepén. Ott vannak a korai felnőtt évek, egyetem, főiskola, beiratkozás, kollokviumok. A szembesülés a felnőttkorral a tanulmányi osztályokon, nyelvvizsga, jogsi, nofene, megint szerelem.

Lakás-, állás- és társkeresés Budapesten. 

És a város hőségtől táguló érpályáin mennyi holtág.

Mégis: hol vannak már ezek a dolgok ahhoz, hogy rossz szívvel gondoljunk rájuk. Instant módon vannak itt ilyenkor, feloldhatók bármikor gondolkodás és válaszkeresés nélkül, hiszen azt is tudjuk, hogy levesek készülnek porból. Egyébként is, ilyenkor, hőségben, jobb, ha nincsenek válaszok, már a kérdésfeltevés is komoly erőfeszítéseket igényel.

Dixi jutott valamiért az eszembe a minap, miközben korareggel már elkapott az érzés a kinti hőségtől, miszerint jobb lenne egész egyszerűen ki sem mozdulni a lakásból. Dixi a nyolcvanas, kilencvenes évek budapesti éjszakáinak visszanyomozhatatlan legendákkal övezett csavargó-művész alakja volt. Aki élt a nyolcvanas, kilencvenes évek Budapestjén, annak majdnem biztosan van egy története róla. A szóbeszéd szerint egyszer a vízivárosi Batthyány téren bóklászott a véget nem érő, örök, negyvenfokos kánikulában, kerülgetve a hőségtől bágyadt embereket, és azt kiabálta, kezében egy másfél literes műanyag flakonban csapvizet lóbálva, hogy "alternatív jégkockát tessék!"   

Valahogy ilyen alternatív jégkockánk minden egyes fojtó, fülledt nyarunk.

És minden ilyen nyárban, a semmibe szublimált hétköznapokban, hétvégi üzemmódban ücsörögnek az emberek a teraszokon, poharaikban rezonálnak a házfalak langyos moll akkordjaira az aranyló italok, merengve, távolba révedve töprengő alternatív jégkockáikon vastagon és krémesen puffad a hab.