Facebook szerzői oldal »»»

Könyv: A világ legvidámabb embere »»»

Részlet: Litera beleolvasó »»»

Libri-Bookline »»»

“Azt mondják, hétévente lecserélődnek az ember sejtjei, a teljes szervezete, lefolynak a kádvízzel, elfújja őket a szél, a bőrünket, a tüdőnket, satöbbi. Ez tehát tizenhét év esetében kétszeri lecserélődés, akárhogy is nézzük, és valahol az emberélet útjának felén a szervezeted végleg megőrül, és arra kér, hogy csinálj az életeddel valami logikátlan baromságot, akármit, csak szakadj ki ebből, lépj egyet valamerre.

Ennek az lett a vége, pontosabban úgy kezdődött, hogy kikötöttem Afrikában a barátomnál, Jászberényi Sándornál. Amikor megérkeztem, megrettenve a kairói nyüzsgéstől, tolakodástól, a mérhetetlen embertömegtől (vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbura, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét), szóval ott álltam Kairóban, a hullámzó, hömpölygő, első ránézésre udvariatlanul tolakodó tömegben és csak annyit tudtam kinyögni a Jászberényi lakásának közvetlen szomszédságában álló, tizenkilencedik századot idéző vasútállomás lerobbant, rozsdás, szemét, téglatörmelék, vakolathalmok, lepusztult épületek, piszkos kávézók, népviseletben ügyeiket intézők, munkábamenők, koldulók tömegében, hogy

„Toto, I have a feeling, we are not in Kansas anymore.”