Facebook szerzői oldal »»»

Könyv: A világ legvidámabb embere »»»

Részlet: Litera beleolvasó »»»

Libri-Bookline »»»

Az első képen pont egy éve ma, Kazahsztánban, az 1990-től tavalyig regnáló elnökükről elnevezett Nurszultan Nazarbajev reptéren, helyi idő szerint éjfélkor, csontig érő hidegben, Astanában (azóta azt is átnevezték Nurszultannak). A reptéri megérkezős fotót egy taxis készítette a telefonommal. Tavaly novembertől mostanáig tartott életem legfurcsább éve, novemberben, minden előzmény nélkül mentem ki Kairóba Jászberényihez, majd, mikor hazatértem, nem volt semmi dolgom, elkapott a flow és az üresség, ezért felmentem a netre és megkerestem a legolcsóbb, legmesszebbre tartó repjegyet, így kötöttem ki Kazahsztánban. Bár mindenki féltett az eldugott posztszovjet országtól és le akart beszélni, életem egyik legjobb döntése volt, persze hozzátartozik, hogy minden mindegy alapon olyan magabiztosan mozogtam négyezer kilométerre Budapesttől, hogy a legtöbbször másodpercek alatt barátkoztam össze mindenkivel - amúgy rokon népnek tekintenek minket, ha meghallották hogy Budapest, legtöbbször az volt a válasz, hogy “nomád!”.

A huszonnyolc fokos Kairói télből a mínusz 28-35 fokos, szénfűtéstől jellegzetes szagú, krémes-sárga kéményfüsttől ködös kazah éjszakába érkeztem, egyik kultúrsokkból a másikba. Egy szerény külvárosi hostelben szálltam meg, ahol még véletlenül sem turisták, hanem a hatalmas ország különböző pontjairól felérkező kazahok, tatárok, üzbégek, illetve a szomszédos országokból átdolgozók laktak, egyetlen nyugatival találkoztam az ott töltött idő alatt. Én voltam a cuki európai fiú, azon kaptam magam, hogy egy tádzsik és egy kazah lány között ücsörgök a hostel közösségi szobájában, akik kézzel-lábbal, tört angolsággal próbáltak beszélgetni velem. A hideg miatt befelé élő városban (jégbordák az utakon, embermagas hóhalmok az utcasarkokon) a legtöbb helyen kárpitok faltól falig, hatalmas kényelmes kanapék, vastag függönyök, perzsa szőnyegek. Az első éjszaka kikötöttem egy kávézóban, ahol a cipőmet is le kellett venni (a legtöbb helyen illik), egy kis szobában kaptam meg a kávémat, és egy lány huppant mellém, nem, semmiféle erotikus szolgáltatásra nem kell gondolni, pusztán társalkodó lány volt, hogy szórakoztassa a magányos vendéget. Voltam olyan sisázóban, ami a távol-keleti dizájn miatt inkább nézett ki háremnek, mint bárnak és kérdés nélkül rakták elém a vízipipát.

A helyiek nem nagyon értették, miért bolyongok kint a hidegben, nekik az utcán cigizgetés műfaja is úgy néz ki, hogy ülnek egy kocsiban résnyire lehúzott ablakokkal, járó motorral. Többször előfordult, hogy, mikor útbaigazítást kértem, beültettek a kocsijukba, és hazavittek, nehogy a barom európainak valami baja essen, ez főleg akkor volt életmentő, mikor éjjel kettőkor egyszer eltévedtem a pokoli hidegben.