Élet és Irodalom LXIII. évfolyam, 51-52. szám, 2019. december 19.  »»»»

Váltották a műszakot

A kisutcákon megindult már a fény.
A benzinkútnál váltották a műszakot.
Magamban magamat váltottam fel én,
és elengedtem jó korán az aznapot.

Vasárnap volt, a dolgok érverése
lelassult és nem volt tetten érhető,
zárva volt a bolt, a kedv, de mégse
nyugton, és bután figyelt a sok tető,

tetőkön ki tudja, hány ezer cserép,
figyelte, mit lépsz, merre jársz, mi lesz,
apró dolgok tűntek fel, hogy jé de szép
a sarki presszó cégérén az essz.

A Bem utcában, ott, ahol bolyongtam, 
hajnalonta ritkás, kócos, híg a nap.
A fénye rézsút ér be, szinte holtan
bukkan át a szerteszét szórt fák alatt.

A kanyarban itt az autók csak loholnak.
Ingerülten mennek át a híd felé,
ahogy szeretnek, kiknek véget ért a holnap,
aznap nem válnak már úgysem senkivé.

Kik körbenézve hosszan, mindig kezdenek,
zárnak, tudnak, oldanak fel mindent: ez vagyok.
Ők loholnak mindig így, de nem lehet
hozzájuk mérni minden aznapot.

A kanyarban itt a dolgok összemennek,
hová jutottunk, honnan: végül is nem ér
a dolgok rendje ennyit, és a rendek
sem szeretnek minket semmiért.

A dolgok itt az útkanyarban ennyin
maradnak-vannak, vége, semmi mást
nem hajszolnak, és a szürke benzin-
kút mellett néztünk Judittal anno egy lakást,

milyen vidám volt az, csupán a napfény
hiánya és a földszint nem tetszett Juditnak,
Ott van még a polcomon az arckrém, 
mit elfelejtett, és azt mondta rá, hogy itt hagy,

Hogy mindez végül is vidám és nem kell rajta ennyit
mélázgatni – közben szétesett a vers –, 
a dolgok így az embert apránként kikezdik,
míg elmerengve pont más volt a terv,

és így maradt az ember, végül is nevet,
míg a benzinkúton olvas múlt héten lejárt
folyólapot, mert rosszabb nem lehet,
akárhogy is, a vége ennyi, körbezárt.