#offtopic #gyorskritika #abefejezésengondolkozom

Mivel kicsit nyugisabb az időszak és elhatároztam, hogy minél több időt próbálok azzal tölteni, hogy a készülő új könyv végére érjek és az asztal mellé szögezzem magam, hogy (végülis sok előmunka után javarészt ennyi lenne a dolgom) kb. begépeljem, ezért, persze, úgy alakult, hogy természetesen mást csináltam, és kikötöttem egy film előtt.

Ez pedig A befejezésen gondolkozom című darab lett, teljesen véletlenül.

Na. Végre, hogy szakadna le az ég: így kell nyomasztó filmet csinálni, még akkor is, ha nem tökéleteset.

Szorongós filmet kerestem, úgy általában, a szövegek kapcsán is az a véleményem, hogy a nyomasztó daraboknak van csak igazán tétjük, az összes többi, Kunderával élve: giccs, vagyis a szar tagadása, javarészt arra jó, hogy elterelje a figyelmünket arról a roppant fárasztó tényről, hogy a világunk alapvetően nem úgy lett kitalálva, hogy kényelmes legyen, és ha ez véletlenül nem lenne elég nagy kibaszás, a végén még meg is halunk.

Szinte minden szórakoztató műfaj és lelkesítő szöveg ennek a félrebeszélésnek a szolgálatában áll, még a boldogsággal és harmóniával foglalkozó filozófiai/szellemi/vallási/spirituális, az ember önazonosságára, létezésével és környezetével való kibékülésre ösztönző gondolkodásmódok is megvezetnek minket, mikor azt állítják, hogy a világ tulajdonképpen egy fasza hely, vedd észre benne a jót, miközben, nos, hát nem az.

Aki tőlem tudta meg, attól elnézést, de az én elvem az, ha ezzel az alapvetéssel mihamarabb tisztában leszünk, annál nyugodtabban tudjuk figyelni magunk körül a zűrzavart és jövünk rá, hogy a szorongásunk nem valamiféle bizarr defekt, hanem alapállapot és válik így a hasznunkra.

Ezt azért írom, mert a film is ezt a témát járja körbe.

Szóval. Tényleg, így kell nyomasztó filmet készíteni, le a kalappal.  Hibáival is tökéletes, fojtogató, bizarr, félelmetes, logikátlan, kiszámíthatatlan és folyamatosan, de nagyon pontosan adagolja a depressziót, lassanként emelve a dózist, mintha nagyon-nagyon óvatosan emelné egy zárt szobában valaki mikrodecibelről mikrodecibelre felfelé a némaságtól a süketülésig az Űrodüsszeia jól ismert taktusait.

Az utolsó félórát leszámítva totál low budget, autóút, a világot hideglelősen kimért, sablonosságig ridegen megíró párbeszédek három milliméterre a beszélők arcától, nyomasztó-fakó, vidéki ház enteriőrje, semmi túlzás, csak a kamera húz be olyan kereteket, nézőpontokat, szögeket, hogy legszívesebben lerántanád tőle a hátadról a bőrt, hogy pokrócként beletakarózhass és a hüvelykujjadat a szádba véve odaképzeld magad inkább a gyerekszobád rácsos-ágyába, pedig arra már csak fekete-fehéren emlékszel.

Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol ebben a filmben, nem akarok spoilerezni, hogy megteszi-e vagy sem, de az hót ziher, hogy nem fogsz utána aludni. 

Arról már nem is beszélve, hogy a szanaszét kuszált időkezelésben, irtózatosan begombázott logikai ugrások között mégis folyamatosan sikerül megtalálni egy vagy több szálat, amin haladhat az ember, pedig a rendező Kaufman (Ian Reid regényéből - bár ez nekem is csak utólag esett le, a film túlzottan megy a feje után) minden tőle telhetőt megtesz, hogy aki nem ide való, az elkattintson. 

A teljes káoszban, a perspektíva váltások és bakugrások hada és egy tonnányi utalás, idézet, más filmek, regények behívása után még ráadásul invokálja az Egy csodálatos elme valóban létező, valóban skizofrén, valóban Nobel-díjas főszereplőjének Nobel-díjátadási jelenetét, bedobva mintegy végső pontként a szorongásos-mániákus-depresszió mellé a skizofrénia-tematikát is.

Szóval kemény film. Délután nézd meg, aludni nem fogsz utána.