Régiversek-rovat, Gépház, 2009-es darab.

Kálmán Gábor: Gépház
Szép versek 2010, Magvető kiadó, 2010, Szerk.: Péczely Dóra
(Első megjelenés: Élet és Irodalom, 2009, LIII. évfolyam, 40. szám.)

Gépház

1.

A szobámban ültem, mint rendesen.
Néztem a csendben múló tegnapot.
Nem várt tőlem semmit senki sem:
nem írtak, a telefon is hallgatott.

Grindavík és környéke, a déli, délnyugati csücsökben, a lávafolyam nyomai és maradványai a közeli vulkán 2022-es, 2023-as és 2024 éveleji kitörései után.

Jelenet alkalomhoz illő viseletben a legészakabbi, csak alagutakon megközelíthető települések egyikében. Háttérben az óceán és a települést övező hegyek.

A temetés - emlékeztetett a közös tudat, hogy 8 éve jelent meg. Nem jó a viszonyunk, de a témája sem volt egyszerű, a későbbi Janega Kornél-könyv javított egy kicsit ezen. A borítón a részlet mögött nagyapám szlovák és magyar nyelvű kézirataiból, orvosi jelentéseiből látható montázs. Abból a kéziratanyagból még telne egy regényre, vagy legalább egy súlyosabb regény jókora fejezetére.

Zene Kormos István Vonszolnak piros delfinek versére, sarkvidéki háttérre.

Régi vers, 2014-ből, avagy jó, hogy vége a tízes éveknek és nem jön újra el. A kép értelemszerűen illusztráció, téli éjszaka (este nyolc óra) Izlandon.

Négyharminckor

Négyharminckor, mint mostanában
mindennap, ébredek,
villog a tévében az adásszünetjel,
nem tudom, miért pont négyharminc,
te ötnegyvenötkor keltél,
akkor kezdett a telefonod
lármázni, és ideges voltam
hogy lehet háromnegyed órán át
ébredezni,
szóval négyharminc,

Régi szövegek és vázlatok közül ez a darab is előkerült a napokban. 

Januári délidő a Felföldön.

Az óceán színe áprilisban, több képért tovább gomb.

Április az északi parton és az északi parti szigetek egyikén. (Több képért tovább gomb.)

Régi vers, véletlenül került elő, évekkel ezelőtt befotózva egy még régebbi Kalligram lapszámból.

Sarkvidék nyáron, avagy 15 fokos kánikula és Last Man on Earth élmény augusztusban a sziget belsejében. (Több képhez katt a továbbra lent.)

A 42 betöltése körül, vagyis 23 év vége, 24 év eleje, téli kép, tiszta időben, pont mikor delelt a nap.
Avagy, ahogy A világ legvidámabb emberében lett invokálva a Galaxis útikalauz: "Nincsenek válaszok, csak rosszul feltett kérdések vannak, mint Douglas Adamsnél. – Mi az élet értelme? – 42. – 42? – Igen, de az a baj, hogy rossz a kérdés. – És mi a jó kérdés? – Mennyi hatszor hét…"

Fokozódás, északi fény. A teljes képsorért kattints a tovább gombra.

Két emelet hó alkonyatkor, egy napfelkelte, és fények havas tájon déltájt. A rövid napos pillanatokból, a hajnal és alkonyat szinte egybefolyik. A január állítólag a legnehezebb, bár kifelé indulunk a télből. Ahogy rohamosan vesztettünk napfényes perceket ősszel, úgy szaladnak vissza nemsokára. Addig maradnak a hosszú, félálmos, hibernált téli napok. A szervezet nem tudja, mikor legyen álmos, így jobb híján folyton az. Nincs benne depresszió, pusztán lassúság, feloldhatatlan komótosság és legyűrhetetlen merengési kényszer, bár, persze, alkati kérdés, aki a fénytől boldog, megszenvedheti. Ugyanakkor -20 fokok után jelenleg kellemes -5 körül járhatunk, szinte tavaszinak érződik az idő, az élmény, ha felugrik a hőmérséklet mélyről, hasonló, mint mikor délen hirtelen érkezik a tavasz.

Helyzet, két hóvihar között pár napja. Sík vidéken meglett a nap is újra, helyi időben 13:32-kor a leghosszabb éjszakát követő második napon, vélhetően a legmagasabb helyzetben, ahogy bő egy hónapja nem sikerült látni a hegyek között. És igen, az ott egy fedett terasz. Illetve volt egy akkora északi fény, hogy talán délen is látták. 
Az összes képért kattints a továbbra.

Tél az Északi-Atlanti-óceánon.

Arccal a télnek. Súlyos percek, érzetre jóformán félórák vesznek el naponta, habzanak a Felföldről leömlő vizek, szél és eső zúg, megállás nélkül mocorog, zajong a völgy a paplanköd alatt. Fazékfedő az ég és néha megremeg.

A keleti part, ősszel, még talán az utolsó napok egyikén, mikor értelmezhető magasságba emelkedett a nap és derült volt az idő. Most, két-három héttel később, legalábbis Felföld tövében már igazából nem látni a járását, a hegyek mögött szépen laposan körbemegy, így hát van ugyan fény, úgy hat órányi, bár a napot már alig látni.

Szóval a keleti part. Mindig van egy még eldugottabb szeglete a világnak. Hatalmas, üres terek, jeges, elhagyatott utak és farmok elszórt magánya a sziklás-havas hegyek között. Természetesen csontig érő, dermesztő hidegben, derült idő ide, derült idő oda. Szemben az Északi-Atlanti óceán, jobbra-balra sziklás hegyek, hátrafelé a Felföld és a gleccserek. Ha sós a szél, az óceán felől érkezik, ha dermesztő és jeges, a gleccserek felől.

Az összes képhez kattints a tovább gombra.

“Nem tudom, a hasznos kísérteteim miért kérték, hogy nézzem meg ezt az elhagyatott, világvégi helyszínt. Nem tudom, miért másztam meg azokat a sziklatömböket és álltam egy órát mellkasommal nekifeszülve az északi légnyomásnak, meg-megroggyanó térdekkel egyensúlyozva a haragos szélben, nézve a véletlenül tiszta időben fémkéken villogó óceánt, nem tudom, a kísérteteim miért vittek oda.

De megnéztem, és most csendben vannak, oldalt ülnek a sarokban, és másfelé néznek, nem felém. A konténerház falán túlra bámulnak, az időszámítás előtti csend legmélye felé, hallgatják a falakban, bádoglemezeken sípoló haragos szelet. Kifelé néznek, a felhővel borított sarkvidéki, ősidőkből feltörő, kátránysötét éjszakába.”

A teljes szöveg és a képgaléria a Jelenkor oldalán látható, link:

Tárca és fotógaléria, Jelenkor »»»»