Élet és irodalom >>>

Budai oldal
Élet és irodalom
LIII. évfolyam 10. szám, 2009. március 6.

Budai oldal

Az ötvenhatos sínpárt váltva kattog.
Remízbe tart, a műszak véget ért.
Budán az este horzsolt sebre hajtott
kötszer, nyomja szét a fák között a vért.
Nem köt meg most semmiféle hátrány.
Egy üveg borral véget ért a nap.
Az ablakon kinézek épp. A bárány-
felhők úszva délnek tartanak.

Apám halott. Írom. Nem érdekel.
Lopva átjár a habkönnyű közöny.
A szívig már a semmi ér csak el,
és elvész az ember kézen-közön.
A gyerekkornak sincsen már hatalma,
szétdobálva, mint a padlástéri lom,
és kisszobákban alszik minden álma.
Néha szusszan. Felnőttem - gondolom.

Túl sok lenne mindent összegezni.
Mit összeraknék, szétesne reggelig.
Elment tíz év, nincsen ebben semmi,
s ebből majd újabb tíz év építkezik.
E semmi járja át a Rózsadombot,
Budát, hegyet, szemközti házfalat,
némi port, mit épp csak összehordott,
szór szét a szél. Egy kissé távolabb

a templom tört, kopottas óralapján
a mutatók egymáson buknak át.
Kilép egy lány, könnyű ingujj a karján,
nyakába vette épp az éjszakát.
Most szépen lassan majd magába roskad
a városrész. A sűrű éjszaka
itt nem lobban, a percek ácsorognak,
mintha nem tűnnének el többé soha.

Máshol törtet úgyis, összezsúfolt
lakótömbök között osztódik el,
házfalakba szikkad, mint a koszfolt,
a megszokás, hogy holnap kelni kell.
Itt addig szitálgat, mint a csontpor,
háztetők felett az este hajlik át.
Fásultsága mindent összeborzol,
átmos, mint hóhullás az éjszakát.

Két világban élek mostanában.
Az egyikben itt bent egy kisgyerek
tejfogakban, tetszhalott apákban
keresne folyton némi lényeget.
A lényegekben nincsen semmi rendszer.
Összevissza hullnak szét az ég alatt.
Terhüktől a város összerezzen,
és omladoznak ócska házfalak.

A másikban már nem tudom, ki mozdul.
Az arcvonásait sem ismerem.
Reggel felkel, jobb híján dolgozni indul.
Ha nem muszáj, hát nem beszél velem.
Egy éve nem tudom, hogyan tovább.
Jó lenne tudni már, holnap mi lesz.
A lányt nézem. Könnyű ingujj a karján.
Karcsú holdfény csusszan át az út felett.

A Moszkva tér felől az esti járat
lámpafénye lobban át a fák alatt.
Rímelne rá, hogy bennem így a bánat
lobban épp. Mosolygok. A járat elhalad.
Semmi jár át. Benne semmi nincsen.
Semmi járja át és nem titok:
így járhat át egy nő, az ég, az Isten.
E semmi az, mi végül én vagyok.

Így múlik el most újra egy vasárnap.
A városrész halálát oldja fel.
Alvók alatt roppannak présfa ágyak.
Nincs mit összegezni: holnap kelni kell.
Nem köt meg most semmiféle hátrány.
Egy üveg borral véget ért a nap.
Az ablakon kinézek épp. A bárány-
felhők úszva délnek tartanak.