Kalligram, 2016 január

Eltelt a nap

Órákon át ültem a parton,
besötétedett, gondoltam
ez milyen drámai.
A móló végén ültem, kihajóztak a tengerjárók, 
furán nagyok, feketék.
Talán három órája voltam ott,
hallgattam az összeütköző hajók kotyogását,
a móló legvégén a falhozverődő
hullámokat, közhelyesen.
Sószag volt, vagy tengerszag, vagy minek hívják,
a hajóhorgonyokra felkapaszkodott
zöld izék és a parti éttermek halszaga.
Egy mandulaszemű szlovén
lány végül megkérdezte, minden rendben 
van-e, kicsit szeplős, szép arcú lány volt,
talán ki is kezdhettem volna vele.
Mondtam, kedvetlenül, hogyne
lenne minden rendben, nem is értem, miért
kérdi. Lehettem volna kedvesebb.
Csak azért voltam ingerült, mert tudtam,
nem tudja miben vagyok, 
és bonyolult is lett volna elmondani angolul,
hogy egyszerűen csak nyomasztanak a dolgok,
ez valahogy felejthetőn hangzik
minden más nyelven,
ezért inkább hagytam a fenébe, mondtam,
hogy semmi gond, 
oké, mondta és otthagyott,
beszélhettem volna
gyerekkorról, apákról, szerelmekről,
szintén hasonló közhelyekről,
de mindez felejthető minden nyelven.
Aztán hazaindultam, vagyis a szállásra,
eltévedtem és egy útmenti
hotelben vettem ki végül hajnaltájt szobát,
légkondicionáltat, falhoz rögzített
hajszárítóval, 
kattintgattam a tévécsatornákat, 
visszhangosan zúgott a
fürdőszobai szellőző.
Világosodni kezdett, benézett az
ablakon az idegen város,
háttérben a tenger, az araszolva 
kivontatott mélyfekete tengerjáró
távolodó pontja.
Ropogtak a szlovén szavak
a jólismert filmek szinkronjában,
vidám dolgokat posztoltam egy közösségi oldalon,
ültem az ágyon nyolcig míg kinyitott
a bár a hallban, 
eltelt végülis
a nap.