Elrendeződni milyen

Valamikor hattizenötkor értünk a reptérre, ahol az ellenőrző pontoknál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalagra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fogott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikötött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruházatban, kerülgetve a duty freeben vásároló, kijelzőket bámuló utazókat. A gépen már nem is köszöntöttek szokás szerint, kábé 180 ember nézett rosszalló tekintettel, miközben a nadrágomat balkézzel tartva magamon megtaláltam a helyemet, és a kapitány azzal a hanghordozással mondta be a naakkorindulunkot, hogy érezni lehetett benne a mögöttes tartalmat, miszerint ez a paraszt is megérkezett végre.

Havi tárca, Szifonline

Visszarendeződtem a szokásos mederbe. Vízivárosban vagyok, mint mindig, ha nem muszáj mindenképpen kimozdulni. Vasárnap, Víziváros ilyenkor halott, alig tapintható ki a pulzusa, olyan nyugodt. Céltalanul bolyongtam, míg nekifogtam az írásnak, zárva vannak a szokásos helyszínek, a vízivárosiak otthon pihenik ki a hétvégét, még a központi ellátó Csücsök is sötéten hallgat a boltrácsok mögött.

Az embert előbb-utóbb azért csak utoléri a rendezettség. És ebben van tulajdonképpen valami végtelenül nyugtalanító. Mint egy buborék, ott ül az ember tüdejében, mert ha elég sokáig gyakorlod a sodródást, fel vagy rá készülve, hogy a rendezettség, valahogy mindig átmeneti, nem alapállapot, hanem kitérő, és higgadtan, rezignáltan fel vagy készülve arra is, ha mégis távozna.

A magányt is tudni kell megélni. Van, aki gyűlöli, retteg tőle, én ilyenkor töltöm fel az aksikat, ebben a vasárnapi vízivárosi félálomban. Nem másznak az utcán az ember aurájába, nem kell kerülgetni a tébláboló tömeget, ami soha nem tudja, mit akar, hova szeretne menni, csak szolgáltatást kér, boldogulni akar, a saját dolgára figyel, a saját dolgát tartja előrrébbvalónak. És ez a tömeg csak hömpölyög, keresi a helyét és közben téblábol. Jut eszembe, én a gyaloglást is vizsgához kötném. Én úgy sétálok, ahogy más fut, őrjítő, milyen nehéz hétköznap a sok önmegvalósító embert kerülgetni, akik szójatejes cappuccinóról álmodva bambulnak az utcákon jódolgukban.

Három hónapig tartott az ámokfutás, csak az írás és az utazás foglalkoztatott.

Négy évvel ezelőtt is volt egy hasonló, bár sokkal kisebb volumenű időszakom. Az egyik reggel úgy ébredtem, hogy nem bírok Budapesten maradni. Kimentem a vasútállomásra, és – akárcsak nemrég, Kazahsztán esetében – megnéztem, mi a legmesszebbi helyszín, ahova indul vonat.

Akkor még komoly repülésfóbiám volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd, Izland felé harmadszor repülve, felismernek a légikísérő lányok a gépen, és a turbulenciában össze-vissza rázkódó airbuson a poharaslevest szürcsölgetve halálos közönnyel én fogom nyugtatni a mellettem ülőt, hogy, ugyan már, nem lesz itt semmi baj.

Vagy, hogy a reptéri becsekkolást, komoly késésben lévén, úgy fogom megélni, mintha a Bzmotra (az a kis piros, csühös dízelvonatféle) szállnék fel valahol a Bakonysárkány és Ászár-Keményítőgyár vonalon.

Mielőtt munkaügyekben és kalandvágyból a téli Izlandra indultam, vízivárosiak szállták meg a lakásomat. Jó, én hívtam őket, de nem akart a társasági helyzet véget érni. Éjjel három körül kerültem ágyba, hatnegyvenkor indult a járatom, hathúszkor volt kapuzárás, ötnegyvenötkor riadtam fel a feldúlt lakásban, hogy indul a gépem. Szerencsére a vízivárosiaknak van kulcsa hozzám, így mindent otthagytam és üzentem, hogy valaki zárja be helyettem majd a lakást, húzza le a fűtést, kapcsolja ki a veszélyes elektronikus eszközöket.

Taxit hívtam olyan hangon, mint aki a túlvilágról beszél, közben ruhákat baszkodtam válogatás nélkül a táskámba, meg fogkefét és ilyesmiket, fel-le rohangálva a lakásban. A taxis leglább hamar kint volt, érezte, nincs más választása, százhússzal repesztett az Üllőin, míg én hátul rendezgettem a ruhámat és a táskámat, ellenőriztem, hogy tárca, mobil, útlevél, mert ha ezek megvannak, a többi lényegtelen. Valamikor hattizenötkor értünk a reptérre, ahol az ellenőrző pontoknál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalagra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fogott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikötött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruházatban, kerülgetve a duty freeben vásároló, kijelzőket bámuló utazókat.

A gépen már nem is köszöntöttek szokás szerint, kábé 180 ember nézett rosszalló tekintettel, miközben a nadrágomat balkézzel tartva magamon megtaláltam a helyemet, és a kapitány azzal a hanghordozással mondta be a naakkorindulunkot, hogy érezni lehetett benne a mögöttes tartalmat, miszerint ez a paraszt is megérkezett végre.

Szóval, akkor, négy éve, még csak a vonat jöhetett szóba. Este indult egy, Koperbe, a szlovén tengerpartra. Másnap hajnalban érkezett meg. Az alsó fekhelyen feküdtem, bár alhattam volna az emeleti ágyon is, mert egyedül voltam. Egész éjszaka teljes magányban zakatolt a szerelvény, mint József Attilánál az örök éjben kivilágított vonatablakok.

És én álltam minden fülkefényben. 

Se kalauz, se útitárs, teljes béke volt tizenvalahány órán keresztül, nyugodtan dohányoztam, senki nem szólt rám, a személyzet is aludt, míg zörgött velem az éjszakai Szlovénia, a háttérben futó hegyek, dombok, völgyek és tavak. Ismeretlenek lettek a vasútállomások színei és feliratai, félálomban, zörögve húztak el a háztömbök.

Kísérteties csend lett, ha megállt a vonat valamelyik állomáson. Éjjeli mocorgás, álmos bakterek jöttek-mentek, míg kiadták a mehet jelzést, kocogtatták a kalapácsokkal a szerelvények kerekeit – apropó, egyszer megkérdeztem egy vasúti munkást, mit néznek ezzel a kalapácskopogtatással. Körbenézve, szája elé pssszt-et mutatva téve a mutatóujját válaszolt, hogy fogalma sincs, bár lehet, hogy csak viccelt.

Döccent, ugrott egyet a szerelvény, mielőtt lassan, vonszolódva megindult.

Koperben, miután elfoglaltam a szállásomat, azonnal a tengerpartra mentem. Dohányt vettem és kiültem a kikötő végébe. Ebben a szövegben rögzítettem a pillanatot. Mit pillanatot, a hosszú órákat, míg a móló legvégén ülve hallgattam az összeütköző hajók kotyogását és a mólót verdeső hullámok hangjait, jó sokáig, közhelyesen. Ezzel telt az egész hét.

Negyven fokban, a valahogy mindenhol árnyéktalan Koperben. Az életem jelentős részét, munka miatt, mínusz egyes plázaszinteken töltöttem neonfényben, a napfénytől teljesen elzárva. Telente, korai kezdéssel, kései végzéssel, volt, hogy nem is láttam a napot hetekig. Nyaraláskor csak fokozatosan szabadott kimennem a fényre, nehogy sokkot kapjak, ezt Koperban elfelejtettem. Az ötödik napon kaptam napszúrást, egy hegyi kórházban kötöttem ki, ahova, bár tisztességes kelet-európaiként én udvariasan védekeztem, hogy nincs semmi baj, a szlovén parti vízimentők ragaszkodtak, hogy menjek be, mert ki tudja, hogyan, kiszúrták a vízből, hogy gyanúsan sápadt vagyok, és negyedszer öklendezek másfél liter vizet a törölközőmbe, köhögésnek álcázva a dolgot.

Ennek négy éve. Azóta két regénnyi idő ment el. Tavaly év végén meg ennél sokkal nagyobb lendülettel rúgtam fel mindent, amit csak tudtam.

Most meg amolyan elrendeződésféle zajlik. Amiben tényleg van valami nyugtalanító. Amíg rá nem jössz, hogy ha csak kitérő is, nem kell belékapaszkodni, nehogy lehúzd magadhoz. Hogy kezelheted könnyen is, mint mikor útközben eltévedsz és véletlenül valami izgalmas környékre keveredsz.

Bámulod a tájat, ráérősen, mert úgysem sietsz, hisz nincs hova.

Kálmán Gábor

http://www.szifonline.hu/index.php?cikk_ID=1135&fbclid=IwAR3oP6JFuYj6GYv1QKM-LWUaUUh-u6UdwWIfUS1aGZl-DwA5tQT9eDuBzhw