Idén tíz éve jelent meg a Nova, a nullkő, ezekben a pillanatokban érkezett a hír a pozsonyi Kalligram szerkesztőjétől, Beke Zsolttól, hogy kiadják. Harminc évvel ezelőtti dolgokkal úgy vagyok, mint amikor azt hallom, az univerzumunk 13 milliárd éves: úgy elment, mint egy pillanat. Ez a tíz év innen nézve a duplájának tűnt.

Minden könyvemre, gondolom minden szerző így van ezzel, hebegek, ha megkérnek hirtelen, mondjam el, miről szól (ott van benne, nem véletlenül írtam meg hosszan), erre megvan a bevett mondatom: Jasná Horka, egy fiktív, de felismerhetően szlovák, világtól elzárt, hegyi falu legendáriuma a huszadik századból, háborúkról, Közép-Európáról, rendszerváltásról a gyalog szemszögéből. 



Ekkor tíz éve éltem Budapesten, még mindig súlyosan jött-mentnek számítottam, ma is, végül is joggal, hiszen én is csak így húsz év után látok rá pontosan, milyen nehéz volt megérkezni Magyarországra, a fővárosba úgy, hogy addigi életemet egy szomszédos ország szocialista, majd rendszerváltó éveit pörgető helyszínein töltöttem, annak egy elzárt, már akkor kevert, szlovmagy nyelvű városába születve, onnan északra, teljesen szlovák közegbe költözve, és egy mégelzártabb zsákfalu közelében nőve fel a Nova egyik fontos helyszínét, a legenda szerint orosz, német és partizán katonákat egyaránt bújtató malmát adó, egykor valóban malomként funkcionáló erdei házban. Bura alatt, egy kis ország vidéki helyszínein, szlovákul tanulva meg írni-olvasni.

(Galéria alatt a teljes szövegért, linkekért klikk a továbbra)

A szlovákiai magyar közösség egyébként is zárt életet él, szerintem máig, bár erre most már kisebb a rálátásom, illetve belhonból nézve a külhoniság netovábbja mindig is az erdélyi, a székely, esetleg a csángó volt, a többi külhoni inkább a futottak még kategóriába tartozott.

Egy átlag budapestinek elképzelése sincs, milyen hendikeppel indult egy átlag külhoni, ezen belül egy átlag szlovákiai Budapestre érkezve, főleg, ha eltökélt szándéka volt a külhoniságát levetkőzve, azt nem felhasználva keresni a helyét, hogy ebbe milyen rohadt nehéz beletanulni. Egy tipikus nyolcvanas-kilencvenes évekbeli szlovákai magyarnak gőze sem volt arról például (Bereményivel és Cseh Tamással élve) merre van Révfülöp meg Bélatelep, nemhogy a balatoni érzésről.

Fogalmunk sem volt, milyen lehetett a budapesti ágyrajárás, albérletezés a hetvenes években, milyenek a viszonyrendszerek, milyen a világlátás Magyarországon, merre megy a kettes metró, mi a franc ez a Buda-Pest ellentét, arról nem is beszélve, hogy mi az istenért hívják a nanukot jégkrémnek, a párkyt virslinek, a zsuvacskát rágónak, a sportkát lottónak, az indulónát kézkrémnek, miért zabálnak ezek kakaós csigát, egyáltalán mi az a kakaós csiga, bízzunk benne, hogy nem csiga kakaóban, és miért röhögnek ki a palóc tájszólással kevert szlovák akcentusunkért, miközben, meggyőződésünk volt, nekünk nincs is olyanunk. És akkor még persze az országváltásról, egzisztenciális kérdésekről, háttér hiányáról Magyarországon nem is beszéltünk.

Éppen ezért, mivel ekkor már tíz éve publikáló szerzőként tökéletesen láthatatlan voltam, nem mintha ma sokkal jobb lenne a helyzet, de az akkori időszak tényleg a láthatatlansággal volt egyenlő, úgy döntöttem, miért ne, nincs semmi tétje-súlya, ha már a kortársnak szánt témáim egyszerűen nem ütik meg az ingerküszöböt, írok egy olyan szöveget a szlovák gyerekkoromról, amit a budapestiek nem fognak érteni.

Annak ellenére, hogy különösebb célom és elvárásom nem volt a szöveg kapcsán, viszonylag nagy visszhangja lett, ami érdekes módon azóta elkopott, persze változnak az ízlések, divatok, de akkor magam is meglepődtem a fogadtatásán, hiszen inkább kilépő szövegnek szántam, úgy voltam vele, ha ki is adják, el fog a könyv sikkadni, azt is jelzésértékűnek láttam, hogy a könyv a kiadó akkori szlovákiai ágánál landolt.

Bár akkoriban a nagyközönséget még a mostani Facebook, Instagram, stb. közösségi oldalak pezsgő élete nélkül nehéz volt elérni, nagy visszhangja lett, számomra meglepő.

2012-ben Bródy-díjat kapott (Saly Noémi laudációja), rengeteg kritika, recenzió született róla, nagynevű kritikusoktól is, akik addig azt sem tudták, ki vagyok, pedig náluk tanultam. (Például Tarján Tamás). Készült róla több tanulmány (PETHŐ ANITA: Lehet-e egy romos malom is emlékezethely?), állt fel miatta rodalmi konferencia, és így tovább.

Karol Wlachovsky fordításában megjelent szlovákul a Prágai Nemzetközi Könyvfesztiválon debütált.

Részletek jelentek meg belőle észt (Nova - Urban Sureb (Värske Rõhk)) és angol nyelven is.

Készült belőle rádióhangjáték, jónevű résztvevőkkel, Surányi András rendezésében (Rádiószínház - Kossuth rádió)

Oláh Dezső jazzongorista készített hozzá zenét is.

Készült belőle egy nulladik, kézzel kötött kiadás is, Fa Lili Eszter munkája, lásd a galériában.

Minden visszhang itt.

Szóval 10 éves a Nova.

Néhány kép a Nova tíz évéből csatolva a blogbejegyzésben. Jártam, persze, jó 25 évvel később "Jasná Horkán", azt a hangulatot csak regényben lehet visszaadni, amit a nyolcvanas években adott, de a tízes években készült nosztalgia képek sem rosszak.