Ex Libris, Élet és Irodalom, 2021 január

A fenti címmel egybefogott tárcanovellák eleve reményt keltőek: mivel tudjuk, hogy az irodalomnak legalább a 90 (vagy még több?) százaléka betegségekről, halálról, boldogtalanságról szól – s bizonnyal ez a magyartanításnak is a legnagyobb dilemmája –, ezért egy ilyen című könyv csakis pozitív fogadtatásra számíthat fiatalabb és idősebb olvasók részéről egyaránt.

De aztán mindjárt az első szövegben szomorkássá válik a hangulat. Jön egy szép Radnóti-intertextus („észrevétlenül álomba hull az ember”) egy elvált férfi monológjában, aztán az elbeszélő én felvidéki gyerekkorának depresszív emlékei sorjáznak – nem túl vigasztaló hangon elegyedve párbeszédbe az olvasóval, s némi Csáth Géza-allúzióval fűszerezve: „A szomszédságukban lakott a nyolcadikos Milan, aki felakasztotta magát, állítólag véletlenül. Azt beszélték, a macskákkal szórakozott a padláson, aztán talán viccből vetett hurkot a saját nyakára is” (21.). 

Eme felütések után marad továbbra is a szomorkás hangulat – egy szlovákiai magyar író (az elbeszélő) hétköznapjairól, aki be van zárva a négy fal közé valahol Budán (olykor Pesten), és néha estefelé elbuszozik a Moszkva térre, hogy történjen vele végre valami. Máskor esküvőre megy az elválni készülő feleségével, aztán Velencébe utazik, hogy megkeressen egy réges-régen látott szürke templomot.

„A város leírható. A haza nem” – olvassuk a paradoxont az 51. oldalon. Gyerekkori emlékekből sem: a kisdobosavatás képeiből vagy a Ki tud többet Leninről? verseny kulisszáiból és a különböző, belakott panelvárosok szögletes hangulataiból meg az Antall József halálakor megszakított tévéadás gyermeki frusztrációjából sem. A költözködések ide-oda zötykölődései közti álmok otthonosságkeresésével Budától Pestig, Pesttől Budáig, a Dob utcától és a Házmán utcai Bálint kávézótól a Vízivárosig sem. Halál és halál következik egymásra – az elbeszélő apjának és egy hajléktalannak a halála (Halál, vasárnap, 98. – Hét perc, 103.), majd egy nagy regény első mondata állítja meg bennünk a levegőt: „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt” (114.). Később a válás többször előkerülő motívuma borzongatja meg az olvasó kedélyét a leglíraibban, a legbrutálisabban megírt, az Egy válás és az új kabátok című tárcában (117.) – a Budapestet amúgy korábban és sokáig (még a „nullás évek”-ben) imádó lélek pedig már csak egy Duna-parti kis házban találja meg a nyugalmát.

Teljes szöveg: https://www.es.hu/cikk/2021-01-15/fuzfa-balazs/ex-libris.html