Hét éve, 2o18 júniusában jelent meg a Janega Kornél szép élete.
Elkerülni a halált
Vasárnap este érkezett az üzenet hogy meghalt az apám.
Ezt a tényt most már másodszorra kellett elfogadnom, de ez a mostani, legalább biztos volt, tudtam, hogy ez most végleges, tényleg meghalt, tényleg vége a történetnek végre valahára.
Harminc év után pár hete tudtam meg hogy él, amikor már egy otthonban haldokolt.
Víziváros vasárnaponta csendes, mint egy halotti tor, vagy mint egy kiürült temető mindenszentek éjszakáján az ottfelejtett gyertyákkal. A faredőny lyukacsos szerkezetén az okker lámpafénnyel beszivárgott a szobába a kinti nyugalom, átitatta a háztömb lakáskockáit. Halkabban csapódik be ilyenkor a lépcsőházi ajtó és óvatosabb léptekkel járnak a hazaérkezők. Suttogva beszélgetnek a lépcsőházban, míg az ajtókig érnek és halkabban szólnak a vetélkedők a tévécsatornákon. A vasárnap Vízivárosban lassú és álmosító, még az Iphone-ok is lomhábban mérik ilyenkor a perceket. Ilyesmik jártak a fejemben, míg a csetablakban hangtalanul villogott az esetlenül félhivatalos üzenet.
Fel voltam készülve rá, nem ért váratlanul. Csak az jutott eszembe, hogy miért kell a nyugodt vasárnap estéjét elrontani az embernek. A legfontosabb jellemzője az volt apámnak, hogy harminc év távlatából és jelenlét nélkül is rendszeresen el tudta rontani az ember napját.
A pillanatban nem volt semmi érdekes. Semmi drámai nem volt benne, semmi magasztos. A közösségi oldalon keresztül írtak, kékesen villogott a kis ablakban az olvasatlanul hagyott szöveg, mellette a korábbi csetablakban nyitott másik beszélgetés valami tökéletesen fölösleges dologról.
Ahogy korábban is, most is a szociális otthon gondozója jelentkezett, hogy Tisztelt Janega Kornél úr, sajnálattal és így tovább.
Nem válaszoltam.
