Dob utca
Élet és irodalom
LV. évfolyam 42. szám, 2011. október 21
Mostanában a Dob utcában lakom.
Egy szellőző üvölt itt minden este.
Pest zsúfoltan néz be minden ablakon.
Piszkos sátorlap a szürke ég felette.
Az aznapok itt éppen csak letudnak.
Nem alkonyul, csak véget ér a nap.
Ablaktáblák mögött az órák kihunynak,
és semmi jár a háztetők alatt.
Budára innen persze rá se látni.
Szomszéd, sarkibolt, a Lotz Károlyon
égő ablakok fénye így szaladt ki
belőlem. Mindezt már nem számolom.
Az van, hogy végül is jól vagyok.
Kaján mosollyal alszom mindig el.
Sorjáznak éjszakák és nappalok.
Kiegyezve mind a semmivel.
Mert lágy közönyben ázik szét az élet.
Az én életem. Ez lett, hát ennyi van.
Nem kesergek: nincs bennem önérzet.
Mások híján jól elvagyok magam.
Hogy lett ez így, már nem is tudom.
Többre vártam, most beérem ennyivel.
Nézem a pesti, szürke ablakon,
mindez éppen hogy múlik végleg el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.