Élet és Irodalom
LXIII. évfolyam
11. szám, 2019. március 14.

»»»»» Ahogy halottak

Az ajtóm előtt szívtam a cigarettát,
bár már leszoktam.
Néztem, az ablakok
mögött most éppen mit élnek át
az alváshoz készülődő ott lakók.

Az udvar dohos volt, a sarkokban
mohón tenyészett
a penész, rolettákon kéken átszitált,
a tévézaj, és azt gondoltam,
unom az egészet.
Szemközt egy srác cigizni épp kiállt.

Negyven felé, férfi, felnőtt satöbbi,
ez járt a fejemben. Emésztett egy lány is,
hogy már nem látom soha.
Persze végül is csak magamra
gondoltam. Kit érdekel, hogy mára
kinek lett az asszonya.

Közben a lakók mindent elpakoltak,
a fészbúkon nem volt már
senki sem jelen.
Az ajtóban állva néztem, ahogy halottak
élnek. Jó életet.
Na persze nem velem.

Holnap kelni kellett, de akkor ez
nem érdekelt,
inkább a plafont néztem hajnalig.
Kiírtam magamból sértést, sértetteket,
és felnevettem:
összegezd, ha volt ma mit.