Hétfő hajnal

Hétfő hajnal volt. A konvektor
tompán, duruzsolva zörgött.
Felriadtál. Álmodban nevettél.
És megszoritottál. A körmöd

éreztem a bőrömön. Csak ennyi volt.
És visszaaludtál, nem is láttad,
hogy virrasztottam a félhomályban,
néha megsimítva a hátad.

Hogy fel órája, mikor ébredtem,
és rendes szokásom szerint,
a plafont néztem a sötétben,
hogy itt vagyok, és senki nincs megint,

hogy a kócos fényben, mi az ablakon
befolyt, mint a napfényes tengerek,
arra gondoltam, hogy ez így,
hogy ez tovább, már nem mehet,

mert mindig ez jár a fejemben,
és a galérián mindig egyedül
fekszem úgy általában,
magammal, megfejthetetlenül,

de akkor szusszantál egyet és a
félhomályban, észleltem, hogy itt vagy.
Milyen nehéz és légüres lesz
a magány is. Mikor elhagy.

Csak annyi járt a fejemben, hogy ez
biztos csak valami tréfa,
hogy felébredek majd úgyis, és
az egész véget ér, még ha

el is hittem éppen akkor,
hogy itt vagy és én is itt vagyok.
Szűrten, kopottan engedték
át a fényt az ablakok,

és, mint egy kölyökkutyát, hogyha
alszik, próbáltalak nem felébreszteni,
de önző voltam, nem sikerült
és láttam a szemed felkékleni,

míg vissza nem aludtál, és a
bőrömön éreztem a körmöd,
hétfő hajnal volt, a konvektor
lágyan, duruzsolva zörgött.