Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy egy szöveget szerinted úgy lehet olvasni, ahogyan az íródott. A világ legvidámabb embere hosszú évek munkájának válogatása, hogyan érdemes ez esetben befogadni az írásokat?

Tárcakötetről van szó, sok évig írt szövegek gyűjteményéről. Ennek megfelelően nagy ugrások lehetnek az olvasó számára, tehát a koncepció nem olyan szigorú, mint egy regény esetében, ahol van egy elképzelés és a végére kikötünk valahol. Ugyanakkor lehet benne kalandozni, az olvasónak is nagyobb a tere.

A folyamatosan frissülő blogoldaladon böngészve 43 darab tárcát találunk, míg a kötetben 37 darab tárcanovella szerepel. Mi volt az oka annak, hogy néhány írás kimaradt a könyvből? (pl. Ahol mindenki mindenkit akadályoz, Gépház) És ha már a szerkesztésnél tartunk, milyen elv szerint rendeződtek sorba az írások? Néhánynál nyomon követhető – szintén a bejegyzéseid alapján – a kronologikus sorrend, de ez nem jellemző a könyv egészére.

Az igazság az, hogy sokkal több írást dobok ki, mint amennyit megtartok. Több olyan tárca is létezik, amely printben megjelent az elmúlt 10-15 évben, de a blogomra végül nem tettem fel, vagy ha feltettem, piszkozatban maradt, így ez a szám még akár nagyobb is lehet, bár a tárcák esetében igyekeztem következetes lenni. Versek esetében sokkal rosszabbak az arányok. Ha a “vers” menüpontra keresel rá, az ott látható megtartott darabok száma jóval kisebb a ténylegesen megjelenteknél – eleve 2007 előtt írt darabok nem is szerepelnek ott.  A válasz tehát egyszerű: valamiért időközben azokat a szövegeket nem tartottam jónak, odaillőnek. A szerkesztés alatt a legnehezebb feladat az volt, hogy úgy legyen íve a könyvnek, hogy azért mégsem csak 10 éves szövegek szerepelnek az elején, hiszen 10 év alatt rengeteget változik az ember, és az íráshoz fűződő viszonya.

Számos költőt és írót megidézel a történeteidben, többek között Radnótit, Kosztolányit, József Attilát, Shakespeare-t, Stoppardot, valamint dalszövegeket és zenéket is beépítesz az írásaidba. Miközben rácsodálkoztam a vendégszövegek szövegkörnyezetbe való belesimulására, az a kérdés merült fel bennem, hogy ezek az idézetek hogyan találnak rá a te gondolataidra?

Egyszerű. Ha egy szöveget a saját élethelyzetemhez képest pontosnak, telitalálatnak érzek, rajongani kezdek érte, foglalkoztat az adott író és szöveg megélési háttere, és eszembe jutnak saját szövegeim írásakor. Általában nem is költőkért/írókért szoktam rajongani, hanem egy-egy szövegükért. Visszatérve az előző kérdéshez: képtelenség egyenletes minőségben alkotni, viszont vannak szerzők, akiknek elég, ha egyszer sül el a kezük, máris olyasmit alkottak, ami maradandó lesz, miközben sok egyéb munka meg kuka. Vannak olyan szövegek, amik már nagyon korán beégtek az agyamba, gyerekként olvastam őket, és így tovább. Egy hatalmas könyvtárral rendelkező házban nevelkedtem, ahol gyerekkönyvek alig voltak, így nemigen volt más választásom, mint ezeket olvasni. Így éghetett be idejekorán a Hamlet, ami például az egyik legfontosabb szövegélményem, és 10-12 évesen szinte az egészet tudtam fejből. Ez értelemszerűen meghatározza a saját szövegeihez viszonyulását egy írónak.

Az idei, online térben megtarott Margón Mészáros Sándorral beszélgettél, és megemlítetted, hogy már sokan elkönyveltek téged, mint „Kálmán a depressziós, melankolikus srác”. Úgy tűnt, ezzel te nem teljesen értesz egyet, legalábbis ami a jelzőkhöz társítható negatív értelmezéseket illeti, sőt a következő mondatod is a melankólia pozitív oldalát hangsúlyozza: „Hogy szereti az ember ezt az ernyedt, elégedett melankóliát, ha nem lenne, okot keresne rá, hogy átélje.” – nem mellesleg ez a mondat akár a kötet egyik tételmondatának is tekinthető. Mit gondolsz erről?

Az egész korszakunk a világ pozitív megéléséről, a depresszió elleni küzdésről, az életörömről szól. Ez egy ilyen korszak, persze, ezt kapjuk minden irányból naponta többször, ugyanakkor teljes félreértésnek találom, hogy a melankóliát, ne adj isten depressziót kapásból ördögtől valónak tekintsük. Legalább annyi fontos-hasznos eredményre jutottak a világtörténelemben a borongásra hajlamos emberek, mint a pozitív, életörömtől kirobbanók.

Alapvetésnek, alapállapotnak tartom a melankóliát, szerintem az ellenkezője a természetellenes – én ebből tudok kiindulni, ha túl jól érzem magam a bőrömben, gyanakodni kezdek, hogy mindjárt bekövetkezik valami rettenetes dolog. Ugyanúgy vagyok vele, mint a hideggel, arról is azt gondolom, hogy az a természetes állapot és ehhez képest természetellenes a nyár. Gyűlölöm a nyarat, hidegmániás vagyok. Úgy tűnhet, ez valami jól megtalált póz, miközben egyszerűen csak hideg időben érzem magam jobban a bőrömben. Visszatérve: ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy lekonyult szájjal mászkálok nonstop a világban, ne keverjük ezt össze. Rendben, azt belátom, ehhez hozzátartozik, hogy a szövegalkotás folyamatának nálam elsődleges igénye némi ború.

A címadás már önmagában is ironikusnak tűnik, pláne akkor, ha a tárcákat elolvassuk. A Margós beszélgetésen azt mondtad, hogy nem egy „rettenetesen nyomasztó” könyv ez, mégis a történetekben megjelenő alakok közül talán egyedül Rapli, a kutya nem egy elkeseredett szereplő. Még a villanyszerelő is depressziós…

Olyan rettenetesen nyomasztó figurák sehol sincsenek szerintem a könyvben. Depressziós a villanyszerelő, de az élethelyzet, amiben megjelenik, pont ettől humoros. Én magam például napokig fulladoztam a nevetéstől, míg a villanyomat szerelte, roppant szimpatikus volt ez az elkeseredett mélabú, amivel a munkáját végezte. Zsibi ugyan halálra fagy a hegyen, de az életéhez ez a világ tartozik leginkább hozzá, vélhetően más közegben nem érezte volna jól magát.

Buda és Pest jellemzése néhányak számára talán túlságosan is egyoldalú lehet. Többek között én is azt éreztem, hogy míg a szlovákiai helységek jellemzése a sokszor ismételt szögletességükkel nagyon hiteles, addig a Budáról (főként Vízivárosról) zengett ódák túlságosan nagy kontrasztba kerülnek Pest „idegesítőségével”. Egyszer sem érezted úgy, hogy nagyon elfogult vagy?

De, lehet, elfogult vagyok, de az embernek miért ne lehetnének rigolyái, kötődései? Senkit nem kötelezek arra, hogy ne a pesti oldalon éljen, nekem viszont a zsúfoltsága miatt telítő, sok, tömött. Nincs ebben semmi elvi kérdés, tehát, ha megint az a feltételezés került előtérbe, miszerint valamiféle zavaros mélybudaiság vezényelne, ez persze tévedés. A körúti forgatagban egy utcaszakaszon 400 ember mozog, csinál és akar valamit, míg mondjuk a város általam kedvelt részein 40. Ha kevesebb ember rohangál körülöttem, az kevésbé zavar, mint amikor több, ennyi. Vízivárosban meg valamiért nagyon jó közegre bukkantam, olyan emberekkel, akiket kedvelek, otthonosan mozgok benne és én találtam magamnak, nem mások találták meg nekem, ez részemről nagy dolog, korábban soha nem volt ilyen összefüggő, magamnak kitalált közegben töltött időm. De persze, aki azért rajong, hogy a pesti oldalon éljen, nyüzsgésben, kirobbanó energiákban, jövés-menésben, ám érezze attól jól magát, engem kicsit sem zavart soha a pesti oldalon, vagy akárhol élők lokálpatriotizmusa, sőt, kifejezetten szimpatikus. Pont a napokban posztolt egy ismerősöm egy sereg képet Újpestről, azzal a szöveggel, hogy ez az, ami igazán az élete, itt van otthon, ide köti minden és rajong érte. Elfogultnak találtam? Nem.

A 37 írásban nagyon sok visszatérő, ismétlődő elem van, sokszor olvashatunk az esőről, arról, hogy a nyár a szerző számára nem kívánatos évszak, többször említed Antall József halálának bejelentési körülményeit, Schrödinger macskáját, a válást, az apa halálát. Sokszor még a mondatok is ugyanúgy ismétlődnek. Ennek célja a nyomatékosítás volt, vagy csak egyszerűen ez a gondolatkör foglalkoztatott tárcáról tárcára? Kötetbe rendezéskor nem merült fel, hogy az ismétléseket ritkítsd?

Is-is. Ezek jártak a fejemben, illetve a ciklikusság egy szövegen belül nekem valamiért íróként is kényelmes. Magamat is emlékeztetem a fontosabb témakörökre, eszembe juttatom, hogy hova szeretném tenni a hangsúlyokat, és erre az olvasót is szeretem emlékeztetni. Mintha előadást tartanék és visszakérdeznék: mit is jelentettünk ki az elején? Megvan még? Na, akkor haladjunk tovább, mert most annak is újra jelentősége lesz. Illetve ez egy tárcanovella kötet, amit személyesebb hangvételben írtam sok-sok éven keresztül. Nem pedig egy regény, ahol leültem, kitűztem a koncepciót és levezényeltem. Nem is akartam sterilre húzni az anyagot, hadd legyen kissé nagyobb mozgástere a mondatoknak, még akkor is, ha ettől néha kilengenek.

Kaptál már olvasói visszajelzéseket?

Természetesen. Születtek kritikák, kerestek meg személyesen. A kritikák között akadtak nagyon dicsérők és kevésbé dicsérők, valamint itt-ott elejtett hozzászólásokban értelmetlenül bántók is, de hát ez végülis így van rendjén. Részemről egyébként, ha egy darab olyan olvasó akad csak, aki ír, hogy de jó a szöveg, és úgy érzi, mintha helyette beszéltem volna, nekem az már bőven elég. Illetve, ami újdonság, hogy ez az első szövegem, ami kicsit érzelmesebb párbeszédeket indított el. Nem baj, ha egy könyvéről az embernek nem mindenki van jó véleménnyel, az viszont mindenképpen jó jel, ha vitát, netán ellenérzést vált ki – jobb, mintha semmi hatása nem lenne. Ez egy tárcanovella kötet, ismétlem. Ilyen a szövegek mozgástere is benne, kár egy regény szerkezeti pontosságát várni tőle, még ha meg is tettem, amennyire tudtam az olvasó kedvéért, hogy ívet, regényszerű haladást adjak a könyvnek.

Az aljasság mértana című írásban egy lezárt tárcakötetről és egy verseskötetről olvashatunk. A tárcakötet már megjelent, de mikorra várható a verseskötet? Esetleg valami máson dolgozol?

A verseskötet témakör már engem is kezd egy kicsit fárasztani-nyomasztani. Évek óta újra és újra előveszem, otthagyom. Aztán előveszem és a kiadóm javaslatára halogatom. Egyrészt nem kötelező minden műfajban alkotni, másrészt egy verseskötetet kiadni, eladni nagyon nehéz kérdéskör. Nem állítom, hogy nem esne jól egy verseskötet, de nem történik tragédia, ha nincs.

Van egy fejben kész regényem viszont. Megint teljesen más lesz, mint az eddigiek, ha minden jól megy. A világ legvidámabb emberével tulajdonképpen egy ciklust fejeztem be, ami a Nova mesélősségén, A temetés nyomasztó közegén, a Janega Kornél személyességén át vezetett a mostani könyvig. Most jöhet minden más. A könyvnek megvan az első mondata, az eleje és a vége, igazából innen már csak az kell, hogy legyen az embernek ideje. Egy nagyon szikárra hangolt kelet-európai történetet akarok megírni a Novához visszakanyarodva, azt mégis komorabbra, tisztábbra hangolva.