Élet és Irodalom, 2021/14 »»»»»

Februárban, mikor esténként már
néha feltámad egy-egy tavaszi
huzat, az a se nem hűs, se nem langyos,
valami illatot hord,
most aligha tudnám körbeírni,
a lassuló konvektorok, őszről avar és
talán korai virágok illatának keveréke,
hogy azt hiszed tőle, a télnek itt a vége,
amitől mintha nyári teraszokon állnál
egy pillanatra, könnyű zakóban,
arccal kiterített partszakaszoknak
feszülve, mellkasodban a levegő nyomása,
és az egész olyan magasztosnak tűnik,
hogy még szinte te is elérzékenyülsz,
tudva bár, mindez csak néhány,
aprócska hasznos pillanat,
mire rögzítenéd, elúszik,
persze rajtad most itt még télikabát,
szövetét gáz-, fa- és szénszag járja át,
el ne vesszünk a fenti képben elkalandozva,
de az érzet így hasonló,
hiába az a tíz-húsz fok különbség,
szóval ilyenkor februárban néha
feltámad ez a furcsa szél,
amiben valahogy mindig elrontott nyarak
szagai ugranak az orrodba,
kölyökpárnádban a nyál,
kisautóból a kihullt szikrakő,
a fasor húsz éve hazafelé,
a sínek vasa a villamos alatt,
a járdák betonszaga,
dióhéjak zöldje,
tetők felett a köd gyerekkorodban,
rossz szerelmek,
elvétett kézfogások, késve érkező taxik
egy hajnalon, a fenyőfa illatosító
billegését nézni bambán, régi szobák,
asztalok, mennyi minden van még hátra,
basszameg, nyelvvizsga, egyetem,
lakást keresni Budapesten, találni társra,
házasság, válás, takarék,
előszobába szőnyeg,
kredit és tanegység, munka, bér és
számadat, érdek és ellentét,
vevény, rovancs és dátumok,
ezek közt veszni, aprózódni el,
hogy ezek mind felugranak a semmiből
ilyenkor februárban, csak egy-egy pillanatra,
tudd, hogy mindjárt kezdődik minden újra,
hogy hogy szereted ezt a téli alvadtságot,
az emberekben félálmos szorongást, a zárt,
rosszul fűtött lakások szellőzetlen gáz- és
dohszagát, a csendet a kedvenc utcáidon,
nevetsz kajánul, míg az ablakokban
tort ül a kétségbeesés,
a nyűg, a tél,
hogy negyven év míg megszületsz,
ezen
nevetsz a februárban feltámadó ritkás,
se nem hűvös, se nem langyos fúvásban, hogy
milyen ügyefogyott a teremtés,
hogy lassan bár, de ez is megvan,
hogy miért is érdekelne ez a sok elrontott,
kopott, régi illat itt az orrban,
fejben, emlékezetben, hova már
mindez, hiszen, mint egy repülőgépen,
így negyvenre már úgy vagy,
felszállni nyűg, a hajcihő, az érkezés,
a tolatgatás a kifutón,
míg felkészítenek, mit kellene tenned majd
halálod esetén rendkívül logikusan,
és leszállni rettegsz,
a süllyedés, a közelgő talaj,
hogy nem tudod, mi lesz,
pedig végigszorongod, jó hogy,
amúgy persze az utat,
de ha túl vagy a felén,
már végül is egyre megy,
kinézel végre az ablakon, hogy a felhők
felett hogy is van ez, illetve
hol ér véget az ég,
könnyű megnyugvással,
hogy tudod az összetételét,
a magasságot, a színek kontúrjait,
ilyenkor februárban, idén februárban
ez a szél hiába húzott el itt,
hiába jött ez az illat,
átfutott rajtam, nem mozdult
semmi, én sem, biccentve köszöntem neki,
sétáltam, szívtam a dohányt tovább,
és elnéztem embereket,
kik kéklő fejjel hittek halálig,
függetlenül attól, ami való,
hogy megvagyok, ezt gondoltam, és
hogy végül is nem hinni jó,
hogy tudhattam volna
már ezt öt-, tíz-, húszévesen, hol tartanék,
most tudom, mikor, így mondják, minden tartalék
felélve, és hogy ez milyen egyszerű teher,
semmi dolgom, az újabb negyven itt hever,
hogy mi lesz, hogy merre, kredit és feltevés,
volt szerelmek, hibák, mindez kevés,
ez a februári szél, ez most megnevettetett,
a sapkát levettem, hadd kapjon hajba, bőrbe,
arcba, fájjon, ha kell, az illat egyből a
szövetekbe fusson,
talán engedtem is
magamnak egy könnyű félmosolyt,
ez a februári szél most
vidám lett, könnyű és körbefolyt,
nagybetűvel kezdett, előtte szóköz és a pont.