Régi vers, 2014-ből, avagy jó, hogy vége a tízes éveknek és nem jön újra el. A kép értelemszerűen illusztráció, téli éjszaka (este nyolc óra) Izlandon.
Négyharminckor
Négyharminckor, mint mostanában
mindennap, ébredek,
villog a tévében az adásszünetjel,
nem tudom, miért pont négyharminc,
te ötnegyvenötkor keltél,
akkor kezdett a telefonod
lármázni, és ideges voltam
hogy lehet háromnegyed órán át
ébredezni,
szóval négyharminc,
Régi szövegek és vázlatok közül ez a darab is előkerült a napokban.
Az óceán színe áprilisban, több képért tovább gomb.
Április az északi parton és az északi parti szigetek egyikén. (Több képért tovább gomb.)
Régi vers, véletlenül került elő, évekkel ezelőtt befotózva egy még régebbi Kalligram lapszámból.
Sarkvidék nyáron, avagy 15 fokos kánikula és Last Man on Earth élmény augusztusban a sziget belsejében. (Több képhez katt a továbbra lent.)
A 42 betöltése körül, vagyis 23 év vége, 24 év eleje, téli kép, tiszta időben, pont mikor delelt a nap.
Avagy, ahogy A világ legvidámabb emberében lett invokálva a Galaxis útikalauz: "Nincsenek válaszok, csak rosszul feltett kérdések vannak, mint Douglas Adamsnél. – Mi az élet értelme? – 42. – 42? – Igen, de az a baj, hogy rossz a kérdés. – És mi a jó kérdés? – Mennyi hatszor hét…"
Fokozódás, északi fény. A teljes képsorért kattints a tovább gombra.
Két emelet hó alkonyatkor, egy napfelkelte, és fények havas tájon déltájt. A rövid napos pillanatokból, a hajnal és alkonyat szinte egybefolyik. A január állítólag a legnehezebb, bár kifelé indulunk a télből. Ahogy rohamosan vesztettünk napfényes perceket ősszel, úgy szaladnak vissza nemsokára. Addig maradnak a hosszú, félálmos, hibernált téli napok. A szervezet nem tudja, mikor legyen álmos, így jobb híján folyton az. Nincs benne depresszió, pusztán lassúság, feloldhatatlan komótosság és legyűrhetetlen merengési kényszer, bár, persze, alkati kérdés, aki a fénytől boldog, megszenvedheti. Ugyanakkor -20 fokok után jelenleg kellemes -5 körül járhatunk, szinte tavaszinak érződik az idő, az élmény, ha felugrik a hőmérséklet mélyről, hasonló, mint mikor délen hirtelen érkezik a tavasz.
Helyzet, két hóvihar között pár napja. Sík vidéken meglett a nap is újra, helyi időben 13:32-kor a leghosszabb éjszakát követő második napon, vélhetően a legmagasabb helyzetben, ahogy bő egy hónapja nem sikerült látni a hegyek között. És igen, az ott egy fedett terasz. Illetve volt egy akkora északi fény, hogy talán délen is látták.
Az összes képért kattints a továbbra.
Arccal a télnek. Súlyos percek, érzetre jóformán félórák vesznek el naponta, habzanak a Felföldről leömlő vizek, szél és eső zúg, megállás nélkül mocorog, zajong a völgy a paplanköd alatt. Fazékfedő az ég és néha megremeg.
A keleti part, ősszel, még talán az utolsó napok egyikén, mikor értelmezhető magasságba emelkedett a nap és derült volt az idő. Most, két-három héttel később, legalábbis Felföld tövében már igazából nem látni a járását, a hegyek mögött szépen laposan körbemegy, így hát van ugyan fény, úgy hat órányi, bár a napot már alig látni.
Szóval a keleti part. Mindig van egy még eldugottabb szeglete a világnak. Hatalmas, üres terek, jeges, elhagyatott utak és farmok elszórt magánya a sziklás-havas hegyek között. Természetesen csontig érő, dermesztő hidegben, derült idő ide, derült idő oda. Szemben az Északi-Atlanti óceán, jobbra-balra sziklás hegyek, hátrafelé a Felföld és a gleccserek. Ha sós a szél, az óceán felől érkezik, ha dermesztő és jeges, a gleccserek felől.
Az összes képhez kattints a tovább gombra.
“Nem tudom, a hasznos kísérteteim miért kérték, hogy nézzem meg ezt az elhagyatott, világvégi helyszínt. Nem tudom, miért másztam meg azokat a sziklatömböket és álltam egy órát mellkasommal nekifeszülve az északi légnyomásnak, meg-megroggyanó térdekkel egyensúlyozva a haragos szélben, nézve a véletlenül tiszta időben fémkéken villogó óceánt, nem tudom, a kísérteteim miért vittek oda.
De megnéztem, és most csendben vannak, oldalt ülnek a sarokban, és másfelé néznek, nem felém. A konténerház falán túlra bámulnak, az időszámítás előtti csend legmélye felé, hallgatják a falakban, bádoglemezeken sípoló haragos szelet. Kifelé néznek, a felhővel borított sarkvidéki, ősidőkből feltörő, kátránysötét éjszakába.”
A teljes szöveg és a képgaléria a Jelenkor oldalán látható, link:
Tárca és fotógaléria, Jelenkor »»»»
Hogy is néz ez ki? Legtöbb esetben szabad szemmel jóval kevésbé látványos, mint fotón. Igazából sokszor a telefon képernyőjén át bizonyosodhatsz meg, hogy északi fény az a furcsa folt az égen. Persze csak amíg a nagyvárosi éjszakákhoz szokott szemed rá nem jön, hogy a tundra fölött vagy a Hold, vagy ez vethet fényt, a balatonaligai danceclub nem játszik.
Aztán van ez a változat. Ez viszont már fotón, kamerán nem jön át igazán, nehéz videóval visszaadni. Betölti az eget hegycsúcstól hegycsúcsig, zölden vibrál, mintha a századvégiek összes abszintja folyna a fejed felett, táncol, fellobban, visszahúzódik és bevilágítja az éjszakát.
Ultima Thule, még a nyár folyamán. Görög és római kultúrkörben mitikus, mindenkori legészakabbi sziget, tágabb értelemben a legészakabbi ismert pont. Esetünkben ez itt az, a legészakabbi pont, ahova gyalogszerrel, száraz lábbal el lehet jutni. A telefonom szerint már átléptem a sarkkört, a hivatalos térképek szerint valahol itt van előttem a tengerben pár méterre. Az utolsó köves úttól pár kilométer gyaloglás sziklákon és ha van merszed a metsző szélben, még száz méter sziklatömbökön. Azon túl az ott a sarkvidék.
Összes képért kattints a továbbra lentebb.
Nyári éjszakai, őszi nappali túra a sziget belseje felé, Felföldön, vagyis sziklás tundraféle a horizont végéig a hegyek között. Ha pontatlan is, Esterházy kedvéért: “pampák, ami amolyan rónaszerűség” csak ugyebár ehelyt hideg és köves - avagy mindig van még egy fokkal elhagyatottabb szeglete a világnak.
Nem tudom, ezelőtt látott-e már a bolygó kelet-európai írót innen leereszkedni 17-33 km/h-val a meredek, hajtűkanyaros, szalagkorlát nélküli utakon a völgyekbe (egyszer mertem levenni a szemem az útról, tériszonyom lett) mindenesetre mostmár látott. Az az igazság, hogy a Felföldet nem lehet képekben, videókban visszaadni. Faludynak volt egy mondata a Pokolbéli víg napjaimban a sivatag kapcsán: a levegő nyomása a mellkasodon. Na ez nem jön át a képeken.
Összes képért kattints a továbbra lentebb.
Hosszú, északnak tartó túra után (alatt) egy ponton, talán a legészakabbi városfélében átléptem a 66. szélességi fokot (pontosabban gurultam, megint stoppal), majd megérkeztem az északi fővárosba (az egyébként hangyányit a 66. alatt van). A levegőnek szinte mindenhol kénes termálfürdő szaga van idefent, a városban ez keveredik a Grönlandi-tenger hideg, friss, sós levegőjével. Imádnivaló nyolc fok, és persze köd, köd, eső és köd.
Ami pedig a 66. szélességi fokot illeti, kérdezte valaki az miért érdekes, pár sorban íme:
- 19 szélességi fokkal van Budapest felett
- Ha már: 66 fokkal az egyenlítő felett
- Vagyis 66x111 km távra van az egyenlítőtől
- 16 szélességi fok óta nem lehet / nem érdemes szőlőtermesztéssel foglalkozni (északi féltekén 40-50 között terem a szőlő)
- 66 után lassabb az élet, viszonylag kevés dolog van, itt konkrétan semmi, az Északi-Atlanti-Óceán, a Grönlandi-tenger, a sarkvidék következik, az északi sarkkör itt van egy karnyújtásnyira, kb. a 66,3 fokon, lásd: Ultima Thule, egy másik posztban.
Összes képért kattints a továbbra lentebb.
Random fotók. Összes képért kattints a továbbra lentebb.
