És kvartett - Élet és Irodalom »»»

Rendkívül fordulatos szépirodalmi pankráció, az És-kvartett kritikai beszélgetés levonatában, az Élet és Irodalom eheti lapszámában. 

Júniusi Kalligram lapszám, benne néhány tavaly év végi, január eleji szöveg.

Szifonline, havi tárca, #sosemvolt szépidőnk ››››

Korábbi tárcák >>>>

Szifonline tárcarovat »»»

Könnyű voltam és boldog éppen. Ritka pillanat. Nem zavart a klasszikusan depressziós kórházi hangulat sem. Válaszolgattam cseten egy lánynak, míg felfelé haladtam a hipószagú, matt fényűre mosott, koptatott, ezerszer fertőtlenített kórházlépcső valaha díszesnek szánt, mára lerobbant, ágytál-, hányás- és halálszagú lépcsőfordulóiban. Nem is sejtve, vagy legalábbis magam előtt is titkolva, hogy az egész hetek óta félbeszakadt, majd újraindított beszélgetésnek nincs is semmi értelme, csupán a szar újracímkézése, pakolászása zajlik egyik helyről a másikra – ahogy ott, a kórházban a szemem előtt, az elfekvő halállal vizenyősen, húgyszagúan átitatott, kórtermek között lepedővel fedett gurulós ágyakat tologató, vértől feketéllő vattapamacsokat, érfalakról leszakadó sejtdarabkáktól mocskos tűket felhalmozó sürgés-forgásában valójában is történt.

– Alkalmassági vizsgálat – válaszoltam a foghegyről odavetett micélbólérkezettre a portásfülke lőrésnyi ablakocskáján át az odabent latin-amerikai sorozatot bámuló fiatal fiúnak, aki erre alighuszonéves létére újrahasznosított, késő-kádárkori, jólbetanult-átörökített munkarutinnal valamit motyogott a kis szobácska biztonságos, hangtompított félhomályából, hogy a második emelet, vagy valami hasonlót, amire már inkább vissza sem kérdeztem, bólogattam, mint aki érti.

– Készülj majd fel – mondták úgy fél órával korábban, alig figyeltem. Azt azért megjegyeztem, hogy a helyszín, ahova az alkalmassági miatt küldtek, rendeltetése szerint egy elfekvő.

Felszaladtam az előtéri néhány lépcsőfokon. Megcsapott a kórházszag. Egy kicsit több volt annál. Benne volt a halál édeskés, erjedt illata is. Aki már érzett ilyet, nem felejti, nekem is eszembe jutott az a kánikulai nyár, amikor a rokonok kérésére, jó tizenöt évvel ezelőtt, a nálam lévő pótkulccsal nekem kellett ellenőriznem egy napok óta nem jelentkező öreget a lépcsőházban, ahol akkoriban éltem. Huszonpár éves voltam, sosem láttam halottat. A nagyapám temetésén, amikor eltolták mellettem a nyitott koporsót, elfordítottam a fejem. Valahol már írtam egyszer: hiába mondják, hogy a halál természetes. Csak a bekövetkezte az. Minden más, csupa természetellenes dolog, amiben az ember élettelen maradványait melósok pakolgatják.

A májusi És-kvartett témája Janega Kornél lesz az Élet és Irodalom valamint az Írók Boltja szervezésében.

Május 29., 17:00, Írók boltja.

ÉS-kvartett (az Élet és Irodalom kritikai sorozata)
A beszélgetés témája: Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete című regénye.
Károlyi Csaba beszélgetőtársai:
Arató László, Bazsányi Sándor és Bárány Tibor

Szifonline, havi tárca, #sosemvolt_szépidőnk.

Persze, először egyből ezt figyeltem meg, a combok, a csípő, a has ívét. Végighúztam rajta az ujjaimat. Már a mellek felé közeledtem, mikor észrevettem azt, hogy mivel korábban ébredt, mint én, az első regényemet, a Novát kezdte el olvasni, amin halkan felnevettem. Annyira elmélyülten olvasta, hogy el sem tudtam vonni róla a figyelmét, ismételgetve, hogy most aztán tényleg nem is olyan baromi fontos az a Nova, és bár emiatt életemben először megbántam, hogy megírtam azt a könyvet, mégis, én voltam a világ legvidámabb embere, abban a tünékeny pillanatban. Amiről persze titokban tudtam, el fog morzsolódni majd az időben a fenébe.

Nyilván tavasz van, ettől zsong mindenki. Azt is elfogadom, hogy bevonzom az őrülteket. De arra jöttem rá, nem is kell regényeket írni, csak kimozdulni a lakásból az utcára egy percre korán reggel. Legutóbb is leszólítottak.

– Bocsánat, meg tudná mondani, mikor van vasárnap?
 

– Ha jól sejtem, ma van.
 

– Akkor tegnap szombat volt?
 

– Feltétlenül.
 

– Akkor én valahol nagyon elbaszhattam valamit – hangzott el nem is olyan régen, valahol köztem és egy másik járókelő között Vízivárosban. Mindenesetre az ilyen tökéletesen érthetetlen, kizökkentő jelenetek közben, bár csak pár másodpercig zajlanak, az ember szívében (aki épp csak felkelt és elgondolkodva rohanna a dolgára) évezredek zuhannak le fásultan a létezés végtelen nagybüdös csillagközi terében.

2017-es felvétel a Trafikból, vagyis az egykori Tilos az Á-ból. A Négyharminckor című 2014-es szöveget (megjelenés 2015 március, Kalligram) az FBJB Experiment kíséri.

Elrendeződni milyen

Valamikor hattizenötkor értünk a reptérre, ahol az ellenőrző pontoknál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalagra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fogott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikötött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruházatban, kerülgetve a duty freeben vásároló, kijelzőket bámuló utazókat. A gépen már nem is köszöntöttek szokás szerint, kábé 180 ember nézett rosszalló tekintettel, miközben a nadrágomat balkézzel tartva magamon megtaláltam a helyemet, és a kapitány azzal a hanghordozással mondta be a naakkorindulunkot, hogy érezni lehetett benne a mögöttes tartalmat, miszerint ez a paraszt is megérkezett végre.

Havi tárca, Szifonline

Visszarendeződtem a szokásos mederbe. Vízivárosban vagyok, mint mindig, ha nem muszáj mindenképpen kimozdulni. Vasárnap, Víziváros ilyenkor halott, alig tapintható ki a pulzusa, olyan nyugodt. Céltalanul bolyongtam, míg nekifogtam az írásnak, zárva vannak a szokásos helyszínek, a vízivárosiak otthon pihenik ki a hétvégét, még a központi ellátó Csücsök is sötéten hallgat a boltrácsok mögött.

Az embert előbb-utóbb azért csak utoléri a rendezettség. És ebben van tulajdonképpen valami végtelenül nyugtalanító. Mint egy buborék, ott ül az ember tüdejében, mert ha elég sokáig gyakorlod a sodródást, fel vagy rá készülve, hogy a rendezettség, valahogy mindig átmeneti, nem alapállapot, hanem kitérő, és higgadtan, rezignáltan fel vagy készülve arra is, ha mégis távozna.

Janega Kornél az Aegon Művészeti Díj jelöltjei között.

Havi tárca a Szifonline-on.>>>

A világ legvidámabb embere >>>

Amikor már mindenemet rázta a hideg és egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rám szóltak, hogy ne legyek bolond és taxit hívtak nekem. Hajnalban értem a hostelbe. Kéken villogott a konyhai neon, üres volt a társalgószoba.

„Fölnéz figyel a képzelet,
káprázik, Istenre lát.
Féltében ő gondol ilyet,
rettegő, rossz éjszakát.
A magány szívig ér; pedig
szerelem ideje van.
Aki él, ölelkezik, -
Itt csak én gyötröm magam.”

(Ratkó József)

Jó hat óra repülés után érkeztem meg Kazahsztánba. A Nurszultan Nazarbayev reptéren, amit az 1990 óta regnáló elnökükről neveztek el, gyér volt a forgalom. Késő este volt. Hullafáradt voltam, kapkodtam a fejem, a cirill betűk, a reptéri neonfények, a ropogó orosz hangfoszlányok kereszttüzében még szédülve az utazástól, amit félálomban töltöttem. Csak valahol Ázsia fölött repülve tértem magamhoz tíz-húsz percekre, néztem a horizont alá bukó napot, a városok fényfoltjait a rázkódó gép alatti mélyben. December közepén jártunk, üvöltöttek a karácsonyi dalok mindenhonnan, minden létező csatornán, tévén, rádión, magnón, reptéri hangosbemondókból. Miért Kazahsztán?

Hét perc

Csillagszálló, 2018/12 - tematikus lapszám: születés, újjászületés

– Ne aggódjál, reggelre újjá fogok születni – próbálta jó hangosan mondani Zsibi, hogy meggyőző legyen, bár az egész mondat inkább valamiféle elhaló krákogás lett, mintha egy hónapok óta makacsul elhúzódó torokhurut gennycsomója gurgulázna önfeledt bukfencezéssel mindeközben a torkában, amit illemből próbál lent tartani, hogy mégse pont most köpje a sterilfehér, ünnepien tiszta hóra, persze azt nem tudhatta, hogy reggelre dehogy születik újjá, sőt, vagyis hát hit kérdése végül is, mert Zsibi reggelre halálra fagyott.

Ahogy beszélt, az alsó állkapcsa folyamatosan ki-kilengett előrefelé, a nyelvtövében feltoluló gennyel küszködve, a szavak végén minden alkalommal nyelt is egyet, közben buborékosan sípolt a torka és egyre magasabb tónusokba váltott a hangja, ahogy már hónapok óta minden alkalommal, ha egy mondat végére ért. Ilyenkor legalább fél hangot emelkedett az orgánuma, a sok rezgés, zsongás, buborékolás miatt egészen túlvilági lett a beszéde, mintha már a másik oldalról szólna vissza, kicsit ekhósan, teátrálisan.

Lakatos Krisztina kritikája Janega Kornélról az ujszo.com-on.

Not in Kansas anymore - Szifonline

Csontig érő, -18 fokos hideg fogadott, de csak azért annyi, mert este értem oda. Ez késő éjjel lezuhant -30 fokra. Kazahsztánban a hideg egész más fogalom mint idehaza. Az a hideg felfal, átitat, szívig ér. Hideg, mint a pokolban. Az emberek, ha tehetik, nem mászkálnak az utcán, ha látják, hogy el vagy tévedve, betuszkolnak egy kocsiba és hazavisznek, vagy taxit hívnak. Volt, hogy kettő darab kucsmás, zord tekintetű kazah mögött ücsörögtem egy sötétített ablakú fekete merciben.

"Egy csigahéjban ellaknám és végtelen birodalom királyának képzelném magam, csak ne volnának rossz álmaim"

Hamlet

Most csak zanzásítva, később részletesen:

szünetet tartunk a nullás években. Nemrég, nincs rá jobb szó, bediliztem. Azt mondják, hétévente lecserélődnek az ember sejtjei, a teljes szervezete, lefolynak a kádvízzel, elfújja őket a szél, a bőrünket, a tüdőnket, satöbbi. Tizenkilenc éves korom óta csak a munkának éltem, ennek rendeltem alá mindent, a magánéletet, az irodalmat, sztahanovista módon, munkaholistaként és még egy egyetemet is elvégeztem közben, és valahogy, ki tudja már hogyan, az éjszakákban volt időm regényeket is írni. Ez tehát tizenhét év esetében kétszeri lecserélődés, akárhogy is nézzük. Ezt egy darabig lehet csinálni, de aztán a szervezeted tiltakozni kezd, és valahol az emberélet útjának felén végleg megőrül, és arra kér, hogy csinálj az életeddel valami logikátlan baromságot, akármit, csak szakadj ki ebből, lépj egyet valamerre.

A Tekintet felkérésére készült. Idén harminc éves a folyóirat. Ebből az alkalomból arra kértek írókat, hogy írjanak olyan szöveget, amelyben szerepel a tekintet szó.

Három évig tartott. 

Nem lettem közben okosabb. Nem kamatoztattam a felgyűlt tapasztalatokat a következő kapcsolatomban, gondoltam, van, aki nem változik.

A három év nem is a hivatalos ügymenet volt. Az gyorsan ment. Kaptunk időpontot, egy taláros nő kattintgatott érdektelenül egy 1970-ből ottragadt, lapos kazettásmagnót. Azt a fakóbarna típust. Széles gombjai voltak a legelején, aztán következett a fektetett kazetta, amin valaha, ki hinné ma, a kilencvenes években, sztárok publikáltak.

Janega Kornél szép élete a Könyvesblog 2018-as világirodalmi listáján

"Észak-Szlovákiától a Vízivárosig követjük Janega Kornél életét, ami a címmel ellentétben nyilván egyáltalán nem szép, hanem magányos, szorongásokkal és hiányokkal teli. Az otthontalanságot mindenféle helyzetben meg lehet élni, Kálmán Gábor regényének főhőse pedig egyáltalán nem találja a helyét, pedig látszólag minden okés volt a szerelemtől a feleségen át a lakásáig vagy munkájáig. Valójában közel negyvenéves korára az apja hiányával folyamatosan küzdő Janega rájön, hogy eredménytelenül telt az élete, és ahogy megjegyzi: „Inkább csak várakozással telt, a legrosszabb dolgokra való felkészüléssel”. Bizonyos nézőpontból még generációs könyvként is olvashatjuk. Ha 2018-ban valaki egy nagyon szomorú és szinte remény nélküli történettel akarja agyonütni magát, akkor a Janega Kornél szép életével biztosra mehet, mert Kálmán Gábor mind az idegenséget, mind a harmincasok céltalanságát és megfeneklettségét magas színvonalon írja meg."

Tegnap meghalt Grendel Lajos. Még én is csak kapkodom a fejem, hogy ez a helyzet. Nem szoktam halálok kapcsán posztolni, mert a halállal, azt hiszem, alapvetően nincs különösebb baj, de Grendel a földim is volt emellett, felvidéki, mint én. Ugyanannak a felvidéki író-alkotó közösségnek a tagja, amiben bár felnőtem, és egész gyerekkoromban jelen voltam benne, nem is vagyok tagja. Kétszer, talán háromszor találkoztunk. Utoljára Karol Wlachovsky, a szlovák fordítóm társaságában. Nehezen beszélt, túl egy agyvérzésen, de tökéletesen tudta, mit kell elmondani.
Grendel, azt gondolom, ugyanúgy élte meg az otthontalanságot, mint én, féllábbal kicsit mindig máshol, sem itt, sem ott. Magyarként, de külföldiként. Otthon, de máshol. Helyiként, de idegenként.
Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, milyen jó, hogy itt vagyok, ebben a budapesti közegben, és befogadtak.
Na, szóval, figyeljünk egymásra, mert gyorsan elmegy egy élet.
És a legszebb, amit hallottam most róla, a közös kiadónktól, Mészáros Sándortól ered: javíthatatlan közép-európai volt. 

A központ új volt és csillivilli, az öregúr kopottas és ráncos. Régivágású, molyszagú, késő-kádárkori öltöny volt rajta, az a barnaszínű, kissé trapéz típus. Nehezen ért át a körajtón, mert az gyorsabban forgott, mint ahogy ő totyogott, meg is akadt az automataérzékelős bejárat a forgásban, ahogy szokott ilyenkor, egy hangos-fémes kattanással. De nemcsak egy pillanatra akadt meg, hanem be is zárta a két szárnylap közötti térbe az öreget, a középen vitrinekbe helyezett porcelánkészlet mellé, amit aznap raktak ki reklámként a Háztartásiék.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.

A nullás években valamikor, a Rózsadombon egy bevásárlóközpontba egy öregúr totyogott be a körbemozgó bejárati ajtón, börleszkszerűen esetlenkedve.

A központ új volt és csillivilli, az öregúr kopottas és ráncos. Régivágású, molyszagú, késő-kádárkori öltöny volt rajta, az a barnaszínű, kissé trapéz típus. Nehezen ért át a körajtón, mert az gyorsabban forgott, mint ahogy ő totyogott, meg is akadt az automataérzékelős bejárat a forgásban, ahogy szokott ilyenkor, egy hangos-fémes kattanással. De nemcsak egy pillanatra akadt meg, hanem be is zárta a két szárnylap közötti térbe az öreget, a középen vitrinekbe helyezett porcelánkészlet mellé, amit aznap raktak ki reklámként a Háztartásiék.

Tanácstalanul ácsorgott odabent, egész addig, amíg Biztonságos Imi ki nem szabadította az egyenruhája övén lógó kulccsal. Biztonságos Imi a központ hierarchiájának harmadik szintjén állt, a többi Biztonságossal. Az igazi neve nem ez volt, mert a központok zárt terében dolgozók elvesztik igazi nevüket, mint a kolostorokban élő szerzetesek, és új keresztségben új nevet kapnak a szerint, amit csinálnak vagy árulnak, a valódit senki nem ismeri, egy idő után ők maguk is csak így mutatkoznak be.

A hierarchia legtetején Irodistáék álltak, ők voltak a legfelső szinten, ők irányítottak mindent. Gondolhatnánk, hogy a második szint máris a Biztonságos-család. De nem.

A második szinten Kukás Józsi állt.

https://nullahategy.hu/az-irastol-ne-erezze-jol-magat-az-iro-mert-ott-akkor-valami-nem-szakadt-ki-belole-interju-kalman-gaborral/

A Felvidéken született Kálmán Gábor legújabb, Janega Kornél szép életecímű regényében a tőle megszokott magas színvonalon avat be egy magán jóval túlmutató apatörténetbe. Könyvről, nemzedéki problémákról és az írás terápiás hatásáról is faggattuk a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Mielőtt nekikezdtél a regénynek, végiggondoltad, milyen könyvet nem szeretnél írni? Az apakönyvekre jellemző csapdák kikerülésére gondolok. Támaszkodtál előképekre?
Nem, erre egyáltalán nem gondoltam. Nem jutott eszembe más idevágó irodalom. Egyszerűen ez az aspektus, hogy ki, mit írt le eddig a témában, nem jutott eszembe. Egy konkrét apa-fiú kapcsolat megírása foglalkoztatott. Tudtam, hogy mit akarok, és tudtam, hogy hiteles a történet, amit le fogok gépelni. És egy pillanatig sem merengtem azon, hogy esetleg sablonos lesz. Egyébként azt gondolom, nem lett az, bár persze tévedhetek, hiszen ebből a szempontból most először gondolom ezt át.

Az apa-fiú kapcsolat, ha kellően nem kiegyensúlyozott, a későbbiekben traumákhoz vezethet, felelőssé tehető az elszenvedett és ismétlődő kudarcokért?
Persze. A mintáinkat, megoldásainkat, egyáltalán, az élethez való viszonyulásunkat a szüleinktől örököljük, vagyis leginkább tőlük tanuljuk. A minta hiánya, vagy a rossz minta, még ha tudatosítja is az ember magában, azt eredményezheti, hogy lekövetünk olyan viselkedésformákat párkapcsolati, magánéleti helyzetekben, amiket minden józan ész és logika ellenez. Ott áll Janega Kornél valamilyen élethelyzetben, amikor ezeket a viselkedésformákat kellene elkerülni, és nem teszi. Tudja, hogy miért hoz éppen rossz döntést, tisztában van vele, hogy most a gyerekkora, a sosem ismert apja és nem ő hozza a döntést, mégis meghozza. 

Sosemvolt szépidőnk és a nullás évek titkos élete - tárcasorozat a Szifonlineon

– Csáó Mágus! Gurítanál nekem valami cuccost, amivel lerakhatom a történetet? – kiabálta a fuvaros srác, valamikor nullás évek legelején a dunaharaszti áruelosztó központ szigorú, jövedéki törvények által védett, bekamerázott rakódórámpáján, miközben a bent dolgozó személyzet döbbenten nézte a jelenetet, mivel a raktár területére, csak becsekkolás és személyi, valamint számlafelmutatás után lehett a nem ott dolgozóknak belépni, szigorú biztonságiak és ipari kamerák tekintetének kereszttüzében.

A fuvarosok rendszerint hat és hét között érkeztek, unott tekintetű melósok, autóillatosító- és dohányszagú overallokban, szakadt, kinyűtt kötöttpulóverekben, amikhez (fontos a sofőrnek a kényelem) mindenki kivétel nélkül szöszös mackónadrágot viselt. Míg az áruátadásra vártak, beszélgettek fuvaros dolgokról, „hallod, a kuplung megint elszállt a picsába”, és hasonlók, vagy a pináról, vagy simán csak méltatlankodtak a szélvédők mögött „Jocó”, „Pityesz” vagy hasonló beceneveket tartalmazó álrendszámtáblákat hordó sofőrök.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.

A nullás évek titkos élete

– Régebben törökméz volt, ma meg már nem is tudom, mi van – mondta Halas Pista, valamikor a kétezres évek legelején, némi csendes, másnapos, mélybenéző mélázás után a bevásárlóközpont mínuszegyes szintjének derengő neonfényeiben, magasan Víziváros felett, a Rózsadombon.

Pultjában katonásan sorakoztak a deluxe halak, friss, modern fény szórta meg őket. Tekintetében mégis kilencvenes évekbeli pultos-fásultság, feje felett falra szerelt csuklón doboztévében ment a focimeccs, alatta esetlen, hímzett falvédő, sablonos szöveggel. Egyik kezében hosszan elakadva acélos fényű, ezernyi élezéstől felére fogyott-kopott pikkelyező kés meredt, a másikban pedig egy ezüstösen csillogó haltest lógott kibelezve, halott tekintete feketén villogott, mint egy néma szemrehányás.

– Ezek az évezredfordulók csak úgy jönnek-mennek – tette még hozzá, majd sikálni kezdte a halat, és Botrány! felkiáltással fejezte ki tetszését a boltja előtt elhaladó jónők seggét nézve leplezetlen jókedvvel, miközben két évezred ütközött össze a folyosókanyarban csörömpölve.

Halas Pista volt, mert a rendes nevét senki nem tudta. A bevásárlóközpontok zárt terébe jutva az ott dolgozók külön világba kerülnek, lemerülnek a neonfény és hipószagú szervizfolyosók légterébe, mintha keresztelővízbe – és új nevet kapnak.

https://www.rovart.com/hu/janega-kornel-szep-elete_3850

Elanyátlanodott”  ezt a szemléletes szót használjuk akkor, ha valaki gyámoltalan. „Elapátlanodás” nincs a nyelvünkben, pedig a jelenség nagyon is létezik.

Apának lenni mindenképpen egyfajta istenszerep. Ehhez a felettes énhez való viszony mindenki számára meghatározó. Ha jó volt az apja, akkor azért, ha rossz, akkor meg azért, ha pedig egyáltalán nem volt, akkor aztán igazán.

Ez így van, mióta világ a világ, hiszen az európai irodalom voltaképpen azzal kezdődik, hogy egy Télemakhosz nevű fiú elkezdi keresni azt az apát, aki nélkül ő felnőtt, s akiről az a hír járja, hogy már nem is él…

A modern válságkorszakban, azaz nagyjából a 19. század második fele óta, az apa/apátlanság témája egyre gyakoribbá vált. Hogy a 20.  21. században ki mindenki keveredett bele ebbe a kérdéskörbe, azt itt most nem kell részletezni, elég csak megemlíteni a tényt, hogy majdnem mindenki belekeveredett.

Kálmán Gábor harmadik regénye is az „apák és fiúk” tárgyát fejtegeti. Illetve hát: se apák, se fiúk. „Nem több ő nekem, mint egy lábjegyzet a születési anyakönyvi kivonatomon.”

A Janega Kornél szép életének elbeszélő főhőse többször is elveszíti az apját: amikor gyerekkorában elhagyja őket, amikor azt hiszi, hogy halott; aztán váratlanul kiderül, hogy él, de éppen haldoklik. A végső találkozás az apa halálos ágyánál nem válik nagy beszélgetéssé vagy leszámolássá, hanem valahogy ügyetlen, semmitmondó, semmit meg nem oldó köntörfalazás lesz belőle.

Ahogy az egész regény az ügyetlenkedésről, az otthontalanságról, az elhagyatottságról és az ezektől való menekülési kísérletekről szól.