A temetés, Pesti Kalligram 2016 - ebook változat, egyben második, javított kiadás.

Kálmán Gábor: A temetés - eKönyv Magyarország >>>>

A temetés csonka családregény. A főszereplő Zsivotzky perspektívájából ismerjük meg az Anderkó család három férfitagjának sorstörténetét, pontosabban: a történet hiányát. Zsivotzky már nevével, névváltoztatásával is elkülönülésre törekvő alakja és az elbeszélésével váltakozó történetmesélés egy, a regény végéig ismeretlen célú utazás keretein belül mutatja meg a század első negyedétől a végéig a három férfialak önsorsrontó jellemét.

Kálmán Gábor könyve tipikusan olyan alkotás, amely csak a befejezése után válik igazán erőssé és felejthetetlenné (nem mintha a visszafogott, tárgyilagos nyelvezet, a furcsa alakok vagy a meglepő fordulatok ne tennék olvasás közben is élvezetessé), de mégis az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb regényzárlata után nyeri el minden a maga helyét.

Bak Róbert A temetésről az ekultura.hu-n 

Ekultura.hu, interjú (Bak Róbert)

Legutóbbi regényed, A temetés véleményem szerint a velünk élő történelemmel és a korábbi generációkkal való szembenézés könyve. De mi, hétköznapi emberek, mennyire néztünk szembe valójában a múltunkkal, és mit láttunk ott? Foglalkozik ezzel egyáltalán az átlagember, vagy csak nap mint nap elszenvedi a hatásait?

Zsivotzkyt tudom példaként felhozni, aki sodródik és mindennek csak a hatásaival találkozik. Eltolná magától az egész nyomasztó örökséget, de erre valójában esélye sincs. Nem tudom a választ. A múltunknak, jelentsen ez bármit is, nagy szerencsétlenségünkre, annyiféle olvasata mozog a köztudatban, hogy a többség kiveszi belőle a számára legkényelmesebbet, aztán azt hiszi tűzön-vízen keresztül, mint aki jól végezte dolgát, nem törekszik konszenzusokra. Mondjuk a jelenünkkel is így vagyunk. 

Véleményed szerint mennyire jellemző a mi korosztályunkra az önismeret, és mennyire találjuk a helyünket a világban? Azért is kérdezem, mert az elveszettség-érzés nagy hangsúlyt kap a szövegedben.

Erről egyszer írtam, még 2009-ben, ha jól emlékszem. Ma már máshogy írnám meg, mindenesetre a `80-`86 között született korosztályról szólt a szöveg, akiknek jelentős élmény a Walt Disney vasárnapi meseadásának megszakítása Antall József 1993-as halálakor. Én ráadásul még elszigeteltebben éltem meg a dolgot, akkoriban Selmec környékén laktam, egy erdei házban, ami korábban malomként működött. A szlovák tévéadást sem nagyon lehetett befogni, hát még a magyart. Az egyetlen épkézláb gyerekműsor volt a Walt Disney heti egyszeri, vasárnapi adása, megfoghatatlan dekódoló kapocs a rendszerváltáshoz: a Mars-csoki reklámokon túl ettől éreztük, hogy valami más most. A közélet, a politika, a kis magyar pornográfia ilyen korán beleverte a fejünkbe, hogy valahogy hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Ugyanakkor ez az a korosztály, amelyiknek nemigen volt beleszólása a dolgok menetébe. Cserébe különösebb vész nélkül elvolt ez a generáció. 

Tovább az Ekultura.hu-ra

Károlyi Csaba kritikája az Élet és Irodalomban

Élet és Irodalom, 2016. december 16. 

Kálmán Gábor: A temetés. Regény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016. 184 oldal, 2990 Ft

A temetés kimozdul a Nova világából. Egyszerre megemeli és elnehezíti a történetmondást az új mű. Itt is lepusztult a környezet, jellemzőek az életképtelen alakok, és akárhova megyünk, „világtól távoli” helyen vagyunk. Mégse járunk konkrétan sehol, akkor se, ha vagyunk valahol, és akkor se, ha utazunk. Nem tudjuk, milyen nyelven beszélnek, melyik országban élnek a szereplők. Idegenek vagyunk, miközben nagyonis otthonos a táj. Ez a hely a mi életünk tere, és tulajdonképpen dehogy van ez távol a világtól, hiszen ez a világ maga. Ha ilyen az ember, márpedig ilyen (is), akkor ilyen a világ mindenhol, ahol emberek határhelyzetekbe kerülhetnek, mely helyzeteknek nincs megoldása, de még tanulsága se. Nem valami vidám dolog ez. De nem kell ettől megijedni, főleg amíg ilyen remek regényt lehet erről írni.

Élet és Irodalom »»»

Pesti Műsor - PM Online >>>

 Kálmán Gáborral A temetésről
„A fikció csak árnyalás” 2017-02. szám / D. Magyari Imre

Nemrég jelent meg A temetés című regényed, amely csaknem minden tekintetben különbözik az előző könyvedtől. Amíg a Nova egy groteszk, anekdotikus novellafüzér, addig A temetésre ez legkevésbé sem mondható el. Az olvasó már-már azt érezheti, hogy nem is ugyanaz a Kálmán Gábor írta a két könyvet. Mi ennek az oka? Ennyire megváltozott az érdeklődésed a két regény között eltelt öt évben? 

Kálmán Gábor: Természetesen nem ugyanaz a Kálmán Gábor írta a két könyvet. Van ennek egy személyes vonzata is, de a két szöveg is nagyon más világ. Abban biztos voltam, hogy nem szeretném megismételni a Novát, vagy nem rögtön másodjára – viszont könnyen megeshet, hogy írok még anekdotikus stílusú és hasonló környezetben játszódó történeteket. Tulajdonképpen az ismétlés kikerülése miatt is tartott eddig megírni A temetést, hiszen viszonylag gyorsan és könnyen ment volna egy második Nova írása, mivel könnyen írható műfaj: a mikszáthi – és mások szerint bodori – gyökerek, a történetközpontúság, az események sűrűsége pörgeti önmagát. Nincs sok dolga az embernek egy Nova-típusú szöveg alkotása közben, csak bedobja a karaktereket a környezetükbe és elkezdik maguk csinálni a dolgokat. Lehetett volna teljesen más végkifejletük is a novelláknak, de szabadon engedtem a karaktereket, a történet megírta saját magát. A temetés azért is más, mert a Novában nem vállaltam nagy tétet. A második regénynél annál inkább, jobban megszenvedtem vele. Mindössze 184 oldalról van szó, amennyit egy gyakorlottabb író pár hét alatt megírhat, nem a hosszúsága miatt tartott eddig.

TOVÁBB A LITERÁRA »»»

Olvasás közben körülbelül ugyanazt éreztem, amit te elmondtál. A temetés nem éppen „egy délután alatt elolvasom”-típusú könyv, tömör és nyomasztó hangulata miatt több időt vett igénybe. 

A temetés egy ilyen regény. Alapvetően egy szöveget szerintem úgy lehet olvasni, ahogyan az íródott. Ez az a fajta írás, ami visszacsap olvasáskor. Ebben rengeteg „nem-írás” van, több napig egy teljesen üres Word dokumentum fölött ülni, és azt üresen bezárni normál munkamenetnek számít. Nyomasztó a hangulata is, amivel én akkor szembesültem, amikor visszaolvastam: míg a Novát szerettem visszaolvasni, szerettem dolgozni vele, amikor kész lett, jó volt szabadjára engedni, A temetést még nem tudtam.

Interjú a Kultúrparton

Kálmán Gábor a komoly szakmai elismerés övezte Nova után új kötettel jelentkezett. A Bródy Sándor-díjas íróval az új könyvről, és sok minden másról is beszélgettünk.

Nemrég jelent meg második, Temetés című könyved a Kalligram Kiadónál. Nem könnyű, testi-lelki kínban gazdag szöveg. Milyen fázisokon estél át írás közben,
hogyan élted túl a saját szövegedet?

Kis túlzással: ez a szöveg velem egyidős, éppen ezért kettős a viszonyunk. Volt rá időm felkészülni, de persze ezt mégsem lehet teljesen. Elrúgja magától az ember, aztán visszarántja. Egyféle hangulat írta a szöveget, egyféle fázis. Monoton és elfogadó, talán ez a legjobb megfogalmazás, legalábbis írás közben ezt az egy hangulatot tudtam megjegyezni.

TOVÁBB A KULTÚRPARTRA »»»

 Részlet a Literán

 Könyvbemutató november 15-én a Kalligram és az Írók boltja szervezésében.

Kálmán Gábor: A temetés című regényéhez írta: Oláh Dezső Trió.
Tagok: Oláh Dezsõ - zongora, Oláh Péter - bõgõ, Pecek Lakatos András - dob

Kálmán Gábor: A temetés, regény, Kalligram kiadó, 2016 (Borító: Hrapka Tibor)

A temetés - részlet 

Kalligram 2016/9. lapszám

6.

Rettenetes hőségre ébredt. Valami nyomta a mellkasát. Homlokáról és az orrnyergéről dőlt a víz, a lefelé folyó izzadságcseppek sósan csípték, csiklandozták az arcát, mintha legyek mászkáltak volna rajta. Ösztönösen megemelte a kezét, hogy letörölje, de szúró fájdalom hasított a könyökhajlatába. Sűrű pislogással próbálta kitisztítani a látását. Homályos volt körülötte minden. Távoli világosság égett a feje fölött, fehér fény volt, derengő és zizegő. Legszívesebben visszaaludt volna, fáradtság vett rajta erőt. Aztán a fáradtságot lassan félelem és szorongás váltotta fel.

Legalább öt méter volt a kastélyterem belmagassága. Középen teljesen dísztelen, sima, tojásfehér, pókhálótól és portól szürkés plafon. A szélén körbe gipszstukkó szalagja futott, aminek a mintája egy méterrel kijjebb megismétlődött a plafon és  fal szögletét lekerekítő holkerben. Belül még egy stukkókeret díszlett, mértani közepén régi vezetékcsonk, műanyag borítása közepéből kilógott a vezető rézszál okkere. A terem baloldali sarkában hatalmas okkersárga cserépkályha állt, köríve mélyen belenyúlt a szobába. Tűztérnyílása nem volt, legalábbis ezen az oldalon. A cselédfolyosó felőli oldalon lehetett fát tenni a tűzre és kilapátolni a hamut, így az ilyen alantas munkák nem zavarták meg a teremben tartózkodókat. Legalábbis amíg működött a cserépkályha, mert jó ideje már, hogy háborúkorabeli vaskos, súlyos, felkarnyi átmérőjű csövekben, radiátortestekben keringett az épületben, a pincében szénnel fűtött kazánból szétfutó forró víz.

Többmázsás fémmonstrumok voltak ezek a radiátorok, mintha egy-egy tankot olvasztottak volna be a készítésükhöz. Súlyos vaslábakon álltak, bordázatuk legalább 8-10 centiméternyi fémlapokból állt, a rengeteg átfestéstől göröngyösen gyűrődött, hólyagosodott rajtuk a bőrszerű olajfesték. Hörgött, kotyogva horkant bennük a légbuborékos fűtővíz, fölöttük a rettenetes mennyiségű kiáramló hőtől homályosan hullámzott a levegő az ablakok előtt, amiken át beszúrt a hótól vakító fehér napfény.

Kalligram, 2016 január

Eltelt a nap

Órákon át ültem a parton,
besötétedett, gondoltam
ez milyen drámai.
A móló végén ültem, kihajóztak a tengerjárók, 
furán nagyok, feketék.
Talán három órája voltam ott,
hallgattam az összeütköző hajók kotyogását,
a móló legvégén a falhozverődő
hullámokat, közhelyesen.
Sószag volt, vagy tengerszag, vagy minek hívják,
a hajóhorgonyokra felkapaszkodott
zöld izék és a parti éttermek halszaga.
Egy mandulaszemű szlovén
lány végül megkérdezte,

Kalligram, 2016 január

A legrosszabb

Öt óra múlt,
már megint az a
szerencsétlen adásszünetjel,
hogy nem lehet valami 
értelmeset kitalálni
helyette, ez járt a fejemben.
Vizet töltöttem, közben a szomszédnál
megszólalt az ébresztőóra, 
lassan átszűrődött az udvarra nyíló
ajtó tejüvegén a fény,
türelmetlenül kattintgattam
a lámpát a konyhában,
mert elfelejtettem, hogy kiégett,
ahogy azt is igyekeztem elfelejteni,
hogy amúgy kiégett sok minden más is,
de ezen a hasonlaton még én is felnevettem,
tudva, hogy ez majd elmúlik,
hogy megoldódik
és az egészen nem érdemes
ennyit rugózni,
ez is majd rendeződik,
és nem lesz tanulság, 
ellenőriztem a száradó ruhákat, 
valami email érkezett, 
mert zizzent a mobil a dohányzóasztalon,
az adásszünetjel reklámba váltott,
hogy megoldódik majd, ez járt a fejemben
és ez volt benne a legrosszabb,
hogy elmúlik, 
és röhögni fogok majd egyszer
az egészen,
hát ez volt benne talán
a legrosszabb.

<

Élesztő, 2015. október 14, 20 óra

dalfar.wordpress.com (2015)

Nova je súborom textov, ktoré spoločne vytvárajú útly román mladého, zo Slovenska pochádzajúceho maďarského autora Gábora Kálmána (*1982 v Nových Zámkoch). Jednotlivé kapitoly sa venujú určitým postavám alebo epizódam slovenskej dediny Jasná Hôrka, skladajúc tak mozaikový obraz vidieckeho mikrosveta, avšak výsledným obrazom nie je celistvá kronika, rekapitulujúca jednoznačný priebeh všetkých udalostí, ale svojský záznam, ktorý originálnym spôsobom vystihuje základnú atmosféru spustnutého dedinského sveta. Je to drsný, nesentimentálny a bezútešný obraz, bez láskavosti či útechy humoru alebo irónie.

Rozprávanie nemá celkom ľudskú perspektívu – príbehy nemajú ani ľudského, ani klasického vševedúceho neosobného rozprávača. Skutočným protagonistom Kálmánovej prózy je Jasná Hôrka: súbor jej tradícií, mytológie, verejnej mienky. Preto sú aj jednotlivé príbehy vedené len do toho stupňa poznania, ktorým disponuje dedina a o ktorých možno napísať „hovorilo sa“ či „vedelo sa“. Toto je najsilnejší rozmer Kálmánovej prózy: mikrosvet dediny predstavený ako subjekt na všetkých úrovniach textu.

Zaujímavá je napríklad metóda strihu, reťazenia asociácií, ktoré v rozprávaní prechádzajú z osôb na budovy, brány, dopravné prostriedky: logika narácie nesleduje logiku ľudského rozprávača, ale dediny ako celku so všetkými jej prvkami, živými i neživými. V tomto zmysle tiež nesledujeme individuálne ľudské city, psychologické nuansy, individualizáciu príbehov a postáv: oboje jestvuje len na pôdoryse dedinského celku, čo autor zhŕňa v dvoch lapidárnych konštatovaniach: postavy sa tu delia na pravých a nepravých Jasnohorčanov, pričom toto rozlíšenie nemožno exaktne definovať, ale všetci domáci ho prosto cítia; druhým je fakt, že pre Jasnohorčanov „za tabuľou s miestnym názvom nie je život.“ Praví Jasnohorčania napĺňajú predpísaný stereotyp, ktorý spočíva v stanovenej miere apatie, obmedzenosti, ale aj vo všeobecných presvedčeniach, názoroch či type domov. Aj preto sú v podstate jedinými nepredvídateľnými, vyvíjajúcimi sa postavami tí, ktorí nepatria medzi „pravých Jasnohorčanov“, ako je napríklad Urban, jedna z mála postáv s otvoreným koncom.

Skutoční Jasnohorčania sú (stereo)typmi; rezignovanými, obmedzenými, nudou a alkoholom zdecimovanými postavami, ktoré zastávajú svoje pevné miesto v hierarchii obce od zrodenia po smrť, čomu zodpovedá aj ich meno či profesia (najstarší z rodiny je známy pod priezviskom – ak zomrie, preberá toto označenie jeho následník, ktorý tým akoby strácal svoje krstné meno). O cudzích veľa nevieme, pretože sa vymykajú kolektívnej identite, domáci zase nemajú individualitu, pretože podliehajú kolektívnej hierarchii: v tomto zmysle je skutočným subjektom textu naozaj len Jasná Hôrka, symbol zaostalosti, latentnej krutosti a dedičnej obmedzenosti. Táto dominancia prostredia nad ľudskými osudmi je metódou i ústrednou témou Novy.

Kálmánova próza môže pripomenúť Ballu, s trochu prekvapujúcim dodatkom, že Kálmán je ešte bezútešnejší, strohejší a odosobnenejší než Balla; dedinským prostredím s mierne nadrealistickým nádychom môže (prekvapujúco?) pripomenúť aj Švantnera či Timravu.

Nezvyčajne ostrá, nezvyčajne bezútešná, ale aj nezvyčajne originálna a silná výpoveď o slovenskom svete.

Fölött

Álmomban sáros vízben úsztam.
Egy régi város is volt, fekete-fehéren.
Nem féltem, úsztam, haladtam nyugodtan,
bár kavicsként merülnék el ébren.

A víz az omladékos házfalak közt
terült el, minden tömböt körbezárt.
A házakban meg elfolyt, megtört
árnyékok kontúrja fel-le járt.

Talán egy rosszabb pesti körlet,
tán a szülővárosom volt, nem tudom,
de kiírták: "a víz nem tisztul ki többet"
egy régi fémtáblán egy házfalon.

Nem értem, miért nem féltem, hiába
hittem álmomban hogy mindez így igaz,
és éreztem, minden karcsapás a kába,
alvó izmok, ernyedt sejtfalára hat.

Mindenhol húgyszagú bérlakások,
álltak, bennük koszos függönyök,
Ha jól emlékszem, tíz voltam, de álmok
megfejtésén nem szöszölsz harminc fölött.

Matt

December végén itt a parkban
a nyár a télnek mattot ad.
Maradok, látod, egy darabban,
bár elnézem mi épp szakad
belőlem el. És itt a parkban
a napfény lassan összemos
mindent, mi itt most elszakadtan
szeretne lenni folytonos.
A fény egy háztömb oldalában:
az is most éppen elszakad,
csend lesz minden folytatásban,
cseppfolyós lesz, átitat.
A csendben éppen te is csak elvagy,
míg vizsgálom, hogy itt mi van:
már csak úgy van, hogy végül elhagy
minden, és még int is boldogan.

Nové rozprávanie o starom svete

Gábor Kálmán: Nova
Preložil Karol Wlachovský
Bratislava : Kalligram, 2014

Vydavateľstvo Kalligram už dlhší čas sprostredkúva slovenskému čitateľovi relevantné texty mladej maďarskej prózy – spomeňme aspoň nedokončený román Alfonza Talamona Samuel Borkopf: Mojim priateľom z predtrianonskej krčmy (2001) alebo debut Józsefa Gazdaga Výhľad na strieborné smreky (2014). K tomuto úsiliu možno priradiť aj vydanie debutu Gábora Kálmána Nova a teraz aj jeho slovenského prekladu, ktorý svojou suverénnosťou zachováva expresívnosť, jazykovú dvojdomosť textu aj jeho literárny potenciál.

Nova je v tomto texte dialektickým symbolom. Ide o pomenovanie druhu viniča a vína z neho dorábaného, ale je aj dvojznačným elementom – „Nova je život sama osebe.“ (s. 9), no zároveň „rozleptá človeku žalúdok, rozožiera ho dovtedy, kým sa neprederaví a človek nezhnije zvnútra” (s. 10). Posúva život dopredu jeho skracovaním a urýchlením, podobne ako je to v astronomickom kataklizmatickom význame tohto slova, hoci odlišnosťou je časová dimenzia tejto zmeny – víno rozleptáva pomaly, zánik starej hviezdy označovaný slovom nova trvá relatívne krátko. Zmeny nemusia byť nevyhnutne otázkou okamihu, zlomu či výbuchu, ale kulmináciou dlhšieho obdobia.

Text tematizuje rôzne podoby individuálneho aj celkového rozkladu a naznačuje formovanie niečoho nového. Starý svet a jednotlivci v ňom prechádzajú premenami vedúcimi väčšinou k ich zániku. Ľudia v tomto texte nedokážu existovať v novom svete, vynútená transformácia ich často vedie k rozhodnutiu ukončiť svoj život (poviedky Urban zomrie, Nuda, Ujo Fero). Ak aj mŕtvi nie sú signálom priamo nástupu nového, tak aspoň kolízie časových dimenzií minulosti a budúcnosti.