A lakásba zárkózva, home office munka után továbbra is roppant jó szórakozás mások szövegeit felmondani. Ezúttal egy klasszikus darab, Baudelaire Egy dög című verse került elő. Méltatlanul keveset emlegetik ezt az undorban szügyig gázoló szöveget mint a világirodalom egyik legjobb és legpofátlanabb szerelmes versét. https://www.facebook.com/kalmangaborszerzoi

Felolvasások #maradjotthon idejére

Felolvasások #maradjotthon idejére

Libri - Online könyváruház >>>

Felolvasások #maradjotthon idejére

A mai napon elkészült a végleges változata és elindul tördelésre a negyedik prózakötetem. Ez most nem regény lesz, hanem válogatás az elmúlt tíz év publicisztikájából, tárcáiból, vagyis annál mégiscsak több. Azt hiszem, sikerült egy feszes, novellaregényként is olvasható kötetet összerakni. Eredetileg, amikor bő egy éve kitaláltam, hogy szeretném ezeknek a szövegeknek egy válogatott verzióját kötetben látni, mindössze ennyi volt a célom, legyenek összefűzve. Időközben kiderült, hogy ennél fontosabb az anyag. Valamikor 2009-ben írtam először tárcát, amikor már dolgoztam az első regényemen a Nován. Ezek a szövegek végigkísérték A temetés, a Janega Kornél szép élete születését is, illetve, persze az elmúlt tíz évet. Az írások mind megjelentek valamelyik lapban, portálon, természetesen összefésült, újragondolt változatban kerültek sorrendezve, mégis az időrendet is figyelembe véve a könyvbe, a kötet záró darabjai 2019-ben készültek.
A kiadó természetesen a Kalligram, érkezése valamikor tavasszal várható.
#kálmángábor #kalligram #tárca #tárcanovella #havitárca #kötet
(A képen hullámok Alexandria partjainál, 2018 decembere.)

Hományi Péter kérdezett, interjú, Élet és Irodalom.

Élet és Irodalom LXIII. évfolyam, 51-52. szám, 2019. december 19.  »»»»

Váltották a műszakot

A kisutcákon megindult már a fény.
A benzinkútnál váltották a műszakot.
Magamban magamat váltottam fel én,
és elengedtem jó korán az aznapot.

Vasárnap volt, a dolgok érverése
lelassult és nem volt tetten érhető,
zárva volt a bolt, a kedv, de mégse
nyugton, és bután figyelt a sok tető,

tetőkön ki tudja, hány ezer cserép,
figyelte, mit lépsz, merre jársz, mi lesz,
apró dolgok tűntek fel, hogy jé de szép
a sarki presszó cégérén az essz.

Váltották a műszakot

Vers az Élet és Irodalom 2019. évzáró különszámában.
Olvasható a lapszámban, vagy egy rövid reklám után az És honlapján itt »»»

#atemetés
Bookline »»»»

Nyolc évvel az első mondat leírása, és három évvel a kiadása után megbékéltem ezzel a könyvvel. Tegnap egy interjú kapcsán elhangzott, hogy (nem én mondtam, hanem a kérdező) ez eddig a legfontosabb munkám, bár én, ha kérdeznének, a Janega Kornélt mondanám. Rengeteget szenvedtem A temetéssel, öt évig ültem felette, tökéletesre akartam csiszolni, és közben elfelejtettem, hogy azt nem lehet. Addig toldoztam-javítgattam, hogy a kiadóm, aki egyébként türelmes ember, mikor két nappal a nyomdai leadás előtt felhívtam, csak annyit mondott a telefont felvéve, hogy mi az istent akarok még változtatni. Ez az egyetlen példányom, meg sem merem mutatni, hogy néz ki kinyitva, szénné van jegyzetelve tollal. Ma, az interjú miatt elővettem és beleolvastam, úgy voltam vele, mint egy lánnyal, akit valaha nagyon szerettél, viharosan váltatok el, nem beszéltetek évekig, és ma akár a legjobb barátod is lehetne. Szóval, A temetés. Furcsa a viszonyunk.

Zenét is írtak hozzá, Oláh Dezső és az Oláh Dezső trió darabja itt hallható:
 

A Janega Kornél szép élete ebook elérhető az alábbi link alatt

https://www.ekonyv.hu/hu/konyv-reszletei/janega-kornel-szep-elete?eid=60262

Facebook szerzői oldal »»»

Könyv: A világ legvidámabb embere »»»

Részlet: Litera beleolvasó »»»

Libri-Bookline »»»

Az első képen pont egy éve ma, Kazahsztánban, az 1990-től tavalyig regnáló elnökükről elnevezett Nurszultan Nazarbajev reptéren, helyi idő szerint éjfélkor, csontig érő hidegben, Astanában (azóta azt is átnevezték Nurszultannak). A reptéri megérkezős fotót egy taxis készítette a telefonommal. Tavaly novembertől mostanáig tartott életem legfurcsább éve, novemberben, minden előzmény nélkül mentem ki Kairóba Jászberényihez, majd, mikor hazatértem, nem volt semmi dolgom, elkapott a flow és az üresség, ezért felmentem a netre és megkerestem a legolcsóbb, legmesszebbre tartó repjegyet, így kötöttem ki Kazahsztánban. Bár mindenki féltett az eldugott posztszovjet országtól és le akart beszélni, életem egyik legjobb döntése volt, persze hozzátartozik, hogy minden mindegy alapon olyan magabiztosan mozogtam négyezer kilométerre Budapesttől, hogy a legtöbbször másodpercek alatt barátkoztam össze mindenkivel - amúgy rokon népnek tekintenek minket, ha meghallották hogy Budapest, legtöbbször az volt a válasz, hogy “nomád!”.

A huszonnyolc fokos Kairói télből a mínusz 28-35 fokos, szénfűtéstől jellegzetes szagú, krémes-sárga kéményfüsttől ködös kazah éjszakába érkeztem, egyik kultúrsokkból a másikba. Egy szerény külvárosi hostelben szálltam meg, ahol még véletlenül sem turisták, hanem a hatalmas ország különböző pontjairól felérkező kazahok, tatárok, üzbégek, illetve a szomszédos országokból átdolgozók laktak, egyetlen nyugatival találkoztam az ott töltött idő alatt. Én voltam a cuki európai fiú, azon kaptam magam, hogy egy tádzsik és egy kazah lány között ücsörgök a hostel közösségi szobájában, akik kézzel-lábbal, tört angolsággal próbáltak beszélgetni velem. A hideg miatt befelé élő városban (jégbordák az utakon, embermagas hóhalmok az utcasarkokon) a legtöbb helyen kárpitok faltól falig, hatalmas kényelmes kanapék, vastag függönyök, perzsa szőnyegek. Az első éjszaka kikötöttem egy kávézóban, ahol a cipőmet is le kellett venni (a legtöbb helyen illik), egy kis szobában kaptam meg a kávémat, és egy lány huppant mellém, nem, semmiféle erotikus szolgáltatásra nem kell gondolni, pusztán társalkodó lány volt, hogy szórakoztassa a magányos vendéget. Voltam olyan sisázóban, ami a távol-keleti dizájn miatt inkább nézett ki háremnek, mint bárnak és kérdés nélkül rakták elém a vízipipát.

A helyiek nem nagyon értették, miért bolyongok kint a hidegben, nekik az utcán cigizgetés műfaja is úgy néz ki, hogy ülnek egy kocsiban résnyire lehúzott ablakokkal, járó motorral. Többször előfordult, hogy, mikor útbaigazítást kértem, beültettek a kocsijukba, és hazavittek, nehogy a barom európainak valami baja essen, ez főleg akkor volt életmentő, mikor éjjel kettőkor egyszer eltévedtem a pokoli hidegben. 

Facebook szerzői oldal »»»

Könyv: A világ legvidámabb embere »»»

Részlet: Litera beleolvasó »»»

Libri-Bookline »»»

“Azt mondják, hétévente lecserélődnek az ember sejtjei, a teljes szervezete, lefolynak a kádvízzel, elfújja őket a szél, a bőrünket, a tüdőnket, satöbbi. Ez tehát tizenhét év esetében kétszeri lecserélődés, akárhogy is nézzük, és valahol az emberélet útjának felén a szervezeted végleg megőrül, és arra kér, hogy csinálj az életeddel valami logikátlan baromságot, akármit, csak szakadj ki ebből, lépj egyet valamerre.

Ennek az lett a vége, pontosabban úgy kezdődött, hogy kikötöttem Afrikában a barátomnál, Jászberényi Sándornál. Amikor megérkeztem, megrettenve a kairói nyüzsgéstől, tolakodástól, a mérhetetlen embertömegtől (vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbura, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét), szóval ott álltam Kairóban, a hullámzó, hömpölygő, első ránézésre udvariatlanul tolakodó tömegben és csak annyit tudtam kinyögni a Jászberényi lakásának közvetlen szomszédságában álló, tizenkilencedik századot idéző vasútállomás lerobbant, rozsdás, szemét, téglatörmelék, vakolathalmok, lepusztult épületek, piszkos kávézók, népviseletben ügyeiket intézők, munkábamenők, koldulók tömegében, hogy

„Toto, I have a feeling, we are not in Kansas anymore.” 

Élet és Irodalom
VERS - LXIII. évfolyam, 41. szám, 2019. október 11.
https://www.es.hu/cikk/2019-10-11/kalman-gabor/nem-tortent-semmi.html

Nem történt semmi

Egy kávét ittam, valahol egy
apró belvárosi helyen. Idegen
környezet volt, senki nem
ismert. Halk zene
duruzsolt, egy rozsdaszínű
kutya feküdt a földön,
néhány légy körözött a
levegőben álmosan, egy
szomszéd étterem hátsó
ajtaján dőlt a gőz. A
teraszon fiatalok beszéltek,
valami roppant fontos
dologról, persze,
jelentéktelen téma volt, de
szinte szerettem őket érte,
hogyan lelkesednek a
semmiért. Régi csempe
futott végig a padlón,
a fúgákban megrekedt
ragacsosan a piszok,
az asztalok kovácsoltvaslábai
barokkosan csavarodtak.
Észre sem vették, ahogy ott
ülök, mindenki tette a dolgát,
a pincérlány kedves volt,
a kutya aludt,
a fiatalok megváltották a
világot. Hogy elment az életem,
ez jutott eszembe, nem
tudom, miért. Semmi okom
nem volt erre, ott, akkor,
bármikor máskor eszembe
juthatott volna. Váláskor,
költözéskor, nagy döntések
idején, ki tudja miért pont
ott, pont akkor.
De úgy futott rajtam át ez,
mint egy villám
a nyári zivataron,
hangosan ropogva,
megrengetve a földet,
mind a négy égtáj sarkait.
Csak én tudtam róla,
csak az én fejemben történt.
Körbenéztem, hogyan tovább,
de senki nem figyelt.
Mindenki tette a dolgát.
A szívverésem lelassult,
mint egy alvó kölyökkutyáé,
bármikor máskor megijedtem
volna, de ott szinte észre sem
vettem az egészet.
Szemben egy régi tükör
nézett vissza rám, a széleit
kikezdte a kor,
itt-ott meg volt repedve,
benne én, talán ezért volt az egész.
Végül is, jobban átgondolva,
nem történt semmi sem.

Élet és Irodalom
VERS - LXIII. évfolyam, 41. szám, 2019. október 11.
https://www.es.hu/cikk/2019-10-11/kalman-gabor/lassan.html

Lassan

Lassan kezdem elfelejteni a gesztusaidat.
Ahogy sírós arcot vágtál az ágyban,
mikor nagyon élvezted,
vagy csak úgy tettél, hogy nekem imponálj, ki tudja.
Olyankor volt csak fájdalmas az amúgy jól szervezetten
folyton gondtalan arcod.
Vissza tudom persze idézni.
A kis homlokráncokat az orrod fölött.
Az orrodat, ami közel sem tökéletes,
de én így szerettem, baszott romantikus vagyok,
folyton szerelmes a hibákba.
Szeretem a hibákat.
A tökéletes emberek bosszantanak.
Benned azt szerettem, hogy tökéletes akarsz lenni,
holott, szerencsére, messze vagy tőle,
magasabb a legtöbb srácnál,
kicsike a melled mint egy fél citrom,
szemüveges vagy, gyerekkorodban nyilván utáltak érte.
Csak néha-néha derült ki, mi jár a fejedben,
hogy van benned bizonytalanság.
Mennyire idegesítene ez most, ha hallanád.
Gondolom majd jön valaki, akit tényleg szeretsz.
Lesz valaki, aki hozzád illik,
magadnál is fontosabb.
Lassan ezeket elfelejtem, ez a baj.
Csak itthon molyolok ezzel néha éjszaka.
Ez az elmúlás, a visszavonhatatlanság,
ez zavar. Úgyis el fog tűnni,
csak ez van még időnként éjjel itt.
Az orrod, a gesztusaid, amiket esküszöm,
lassan elfelejtek.
Mennyi lemondás van ebben.
Olyasmik, amiket te nem ismersz,
mert tökéletes akarsz lenni, ez lefoglal.
Jól teszed.
Legyél másokkal, hidd, hogy szerelmes vagy,
hidd hogy ők a jók. Legyél bátor és fiatal, hidd,
hogy a világ miattad van, így szerettelek.
Ne gondolj erre, ezt mondanom sem kell, tudom.
Én majd összegzem ezt, mert ez elmúlik.
Hol leszel tíz év múlva, hol vagy már most.
Hol lesz az egész.
Lassan elfelejtem.

(A képen tektonikus törésvonal, távolodó földtani lemezek Dél-Izlandon)

Élet és Irodalom
VERS - LXIII. évfolyam, 41. szám, 2019. október 11.
https://www.es.hu/cikk/2019-10-11/kalman-gabor/magnolia.html

Magnólia

Vízivárosban ma magnólia szag volt.
Azt sem tudom, létezik-e ilyen virág.
De a szagban biztos vagyok,
valahogy ilyen szagod volt,
mézes, kicsit sok,
kicsit szerethető, a felejthetőség határán.
Nem tudtam hova tegyem, akkor sem.
Csak ez az illat maradt meg, ez a felejthető,
ezt nem tudom kiverni a fejemből,
pedig dolgozom rajta.
Hogy van ez, hogy felejthető, mégis itt van.
Jó lenne tovább lendülni, túl lenni ezen.
Tudni, hogy ez is megoldódik.
Hogy nem lesz tanulság.
Biztosnak lenni abban,
hogy mind ilyen szegények vagyunk,
tele felejthetőséggel.
Tudnál-e erre valami jót mondani,
ha neked mondanám,
hát, nem, ezt biztosan tudom.
Nem lenne erre értelmes válaszod,
valamit mondanál a világról,
meg a magabiztosságról,
én meg bólogatnék, mint aki egyetért.
Vízivárosban ma magnólia szag volt,
hát ennyi az egész.

Bortársaság »»»

Egyéb tárcák, tárcarovat »»»

Lomhán vonszolódva, de visszavonhatatlanul, mint egy szakértői csoporttal jó alaposan, minden részletre kiterjedően megterveztetett Gorcsev Iván-pofon érkezett a nyár. Nem kell mellé közlekedési rendőr, nincsenek viták, nem kell jegyzőkönyvbe venni. Megérkezett.

A hétköznapok – munka ide, munka oda – valami rejtélyes kémiai összefüggés hatására szinte rögtön ébredés után szublimálnak, és múlni nem akaró, lerázhatatlan örökhétvége uralja jobb sorsra érdemes tudatunkat. Az értekezleteken önálló életre kel a figyelmünk, kibambul az ablakon, képtelen jelen lenni. Kinek ne lenne olyan emléke, amiben egyszerre csak húsz szempár szegeződik rá, de ő maga csupán abban biztos, hogy feltettek neki valami kérdést, abban viszont a legkevésbé sem, hogy az adott kérdés mi volt. Kutat, tapogatódzik ilyenkor az agy a lepattanó után, mint a frissen leszokott dohányos tüdője az előtte sétáló cigarettázó nyomában haladva. Keresi az utolsó elhangzó szófoszlányokat, hátha fogódzót talál egy olyan válaszhoz, ami kimenti a helyzetből. Nekem is volt már, persze, ilyen. Csak annyit mentett a tudatom, hogy a balra tőlem ülő alig pár másodperce annyit mondott: "húsz". Mit tehet ilyenkor az ember, oszt és szoroz, felméri a károkat, menti a menthetőt. Magabiztosan rávágtam, kihúzva magam határozottan, hogy "szerintem is húsz".  – De mi húsz? – érkezett az értetlen válasz, nyomában felszabadult, cinkos nevetés.

Ilyenkor, kánikulában, a Duna innenső oldalán, vagyis hát Budán, a "nagy vízen" innen, ahogy az őslakosok mondják, szóval ilyenkor belassul a városrész érverése, mint a tetszhalottaké. Alig lehet kitapintani. Elfelejti ilyenkor a gondokat, vagyis, legalábbis, forwardolja a jövőbeli énnek, legyen ez az ő problémája. Elfeledkezik a napi hírekről, generációs különbségekről, a Golf-áramlatról, mindenről. Szeptemberig úgy is marad, hibernáltan, az őszt örökrevasalva várva vészeli át a hőséget, olyan hangulatban, amihez illene nagyjából bármelyik mélabús, távolba révedő hangulatú soundtrack az Amelie csodálatos életéből. 

Visszajön az egész tél belém – mondja Baudelaire az Őszi énekben, de még előbb azt írja, hogy tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled. Ez esetben a kánikulának van ilyen megkerülhetetlen invokációs ereje. Berobban az ablakon, a szélcsendben lustán lógó függönyökön izzik át. Egyszerre ott van a testhez tapadó ruhákban, a lerúgott takarókban, álmosan dongó legyek céltalan röptében összevonva, egy időben minden megélt nyarunk.

Ott van minden illékony elmúlt nyár, amit olyan véglegesnek hittünk, hogy azt gondoltuk, nincs is mit dolgozni rajta, így van jól, ahogy van, örökre így is marad, és ezt a tévhitet, a carpe diem mámoros kábulatát ott, akkor, komolyan is gondoltuk. Nem is akadt senki, aki ebben a hitünkben elbizonytalanított volna minket.

Hogy elment az életem. Ez jutott eszembe. Nem tudom, miért, nem tudom, miért pont ott, pont akkor. Bármikor máskor eszembe juthatott volna. Váláskor, nagy döntések idején, világvégi, eldugott posztszovjet repterek magányában, nagy szerelmek elveszítésekor. Fogalmam sincs, miért ott jutott eszembe, a hőségtől bágyadt, idegen kávézóban, de úgy futott rajtam át ez az érzés, mint a szöveg elején említett nyári zivataron a villám, horizonttól horizontig remegtetve meg a földet, messziről indulva, átcikázva az ember feje felett, aztán becsapódva megint a messzeségbe a másik oldalon.

Vasárnap sűrű vihar borult Vízivárosra. A semmiből érkezett, veszettül csapott le, horizonttól horizontig érő mennydörgésekkel. Elmosta pár órára a nyarat, a rézsút égető, mindenhova bekúszó napfényt, amelyik úgy követ, mint nagyanyáink szobafalán a százéves portrék tekintete.

A nyitott ablakon át figyeltem a leszakadó eső zúgását a forró betonon, és a nyomában felszálló gőzt. Pár óra enyhülés, cserébe a trópusi pokolért, ami rászabadul majd másnap a városra, párával, soha meg nem száradó ruhákkal, a dugóban hosszan zötykölődő buszok lekapcsolt légkonditól fojtó, zárt terével, hiszen nem süt a nap, le kell kapcsolni azt a szerencsétlen légkondit, amiben sehol nem látszik igazából a logika, mindenesetre egyetlen mozgó szaunává alakul ilyenkor Budapest.

Fel- és leszállások a tapadó hőségben, ismeretlen helyekről induló pótlóbuszok, amiket hordákba verődve keres a tömeg, önzőn hömpölyögve, magába fordulva és vakon, mintha bekötötték volna a szemét és megforgatták volna a tengelye körül párszor.

Melyben a költő káromkodik

Egy pompás kánikulai munkanap, amikor mindenki rohadt boldog a literes kóláspoharak tetején bucskázó jégkockáktól, neked meg tárcát kellene írnod, úgy néz ki, hogy négy órája bámulsz egy töküres word dokumentumot olyan tekintettel, mintha a Tesz-Vesz várost próbálnád memorizálni.
Szóval ilyenkor a költő inkább káromkodik és posztolgat.

#melybenaköltőkáromkodik #önsajnálativersek #kalligram #kalligramjúniusilapszám#részlet #kurvanyár

https://youtu.be/cfT2ybxyGcs
ÉS-kvartett, Írók boltja.

Hétfő hajnal

Hétfő hajnal volt. A konvektor
tompán, duruzsolva zörgött.
Felriadtál. Álmodban nevettél.
És megszoritottál. A körmöd

éreztem a bőrömön. Csak ennyi volt.
És visszaaludtál, nem is láttad,
hogy virrasztottam a félhomályban,
néha megsimítva a hátad.

Hogy fel órája, mikor ébredtem,
és rendes szokásom szerint,
a plafont néztem a sötétben,
hogy itt vagyok, és senki nincs megint,

hogy a kócos fényben, mi az ablakon
befolyt, mint a napfényes tengerek,
arra gondoltam, hogy ez így,
hogy ez tovább, már nem mehet,

mert mindig ez jár a fejemben,
és a galérián mindig egyedül
fekszem úgy általában,
magammal, megfejthetetlenül,

de akkor szusszantál egyet és a
félhomályban, észleltem, hogy itt vagy.
Milyen nehéz és légüres lesz
a magány is. Mikor elhagy.

Csak annyi járt a fejemben, hogy ez
biztos csak valami tréfa,
hogy felébredek majd úgyis, és
az egész véget ér, még ha

el is hittem éppen akkor,
hogy itt vagy és én is itt vagyok.
Szűrten, kopottan engedték
át a fényt az ablakok,

és, mint egy kölyökkutyát, hogyha
alszik, próbáltalak nem felébreszteni,
de önző voltam, nem sikerült
és láttam a szemed felkékleni,

míg vissza nem aludtál, és a
bőrömön éreztem a körmöd,
hétfő hajnal volt, a konvektor
lágyan, duruzsolva zörgött.

Szifonline, havitárca »»»»

Korábbi tárcák »»»

Szifonline tárcarovat »»»

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még ezt a csendes városrészt is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon.

– Persze, hogy jól vagyok. Csak a mellkasomban ne lenne ez a nyomás napok óta.

Kint ültünk a kávézó teraszán és enervált tekintettel, elégedetten dohányoztunk.

Az első nyárias este volt, hirtelen jött a hőség, pár óra alatt felhevítette a betont, a házfalakat. Párásan, izzadtan tapadt rá mindenre a késve érkezettek türelmetlenségével a forróság, amitől érthetetlen módon, bosszantóan boldog és elégedett volt mindenki, rajtam kívül.

Napok óta esett, éles, hideg szelek fújtak a városban, amiért kifejezetten hálás voltam az időjárásnak. Leplezetlen örömmel figyelem ilyenkor a magukba forduló eső elől menekülőket, a savanyú arcokat a villamosokon, a tekinteteket, amik úgy néznek, mintha legalábbis járvány sújtotta háborús övezetté vált volna egy kis hideg miatt a város.

Akkor, aznap, egyszerre felesleges lett a sál és a kabát, egy szál ingben ücsörögtünk mindketten. Ez az az időszak minden évben, amikor naponta megkérdezik tőlem, hogy mi bajod van, fogytál, és hasonlók, amire, bár legszívesebben sziszegve válaszolnám, hogy nem bazmeg, mindig is ennyit nyomtam, én mindig udvariasan felelek, hogy csak levettem két réteg ruhát, ugyanúgy, mint tavaly ilyenkor.

Lüktetett a szívverésem a halántékomban. Idegesítettek a jövő-menő emberek, akik kiszabadultak a melegre, mint a rovarok, pont olyan kiszámíthatatlanul viselkedve, ahogy az első dagadt, fekete-lila legyek, mikor bezizegnek a lakásba tavasszal a szellőztetéshez nyitott ablakon és céltalanul, bezsongva a napfénytől, ide-oda zúgnak a szobákban, nem találva a helyüket.

– A mellkasodban?

Lassú volt a társalgás. Hosszú, megfontolt hallgatások ékelődtek egy-egy mondat közé.

– Igen – válaszoltam sokára, önkéntelenül is megnyomkodva a szívem tájékát az ujjaim hegyével, nem is aggódva, vagy hipochonderkedve, inkább csak olyan szórakozott mozdulatsorral.

– Nem a dohányzás miatt? Fasznak kellett visszaszokni.

Mindketten mélyet slukkoltunk, elégedetten fújtuk ki a füstöt, kortyoltunk a kávékból.

– Nem. Ez nem olyan nyomás. Semmi köze a tüdőhöz, vagy a szívhez. Ez csak úgy van.

Melyben a lírai én szúrósan néz a szövegtest mögül - avagy részlet a Kalligram 2019 júniusi lapszámából.

Egyszerű

Téblábolok és kimért vagyok
mióta nem vagy itt.
És steril vagyok,
mint egy csigaház,
amit kimosott a tenger.
Ez, amúgy, nem is olyan bonyolult,
látod, egyedül is megy.
Téblábolok, tudod, ez így megy,
ha nem vagy itt, így egyszerű,
most így tűnik természetesnek.
Csupa üresség és
sehová nem tartozás, látod,
milyen férfiatlan vagyok,
csupa lemondás
és elhagyás,
és nézd csak,
te sem vagy benne itt.

Egyszerű

Téblábolok és kimért vagyok
mióta nem vagy itt.
És steril vagyok,
mint egy csigaház,
amit kimosott a tenger.
Ez, amúgy, nem is olyan bonyolult,
látod, egyedül is megy.
Téblábolok, tudod, ez így
ülepszik le lassan, így
esik jól nekem,
ha nem vagy itt. Így egyszerű,
most így tűnik természetesnek.
Csupa üresség és
sehová nem tartozás, látod,
milyen férfiatlan vagyok,
csupa lemondás
és elhagyás,
és nézd csak,
te sem vagy benne itt.

Az elmondható dolgok 

Az elmondható dolgok törékenyek. 
Sok fel- és lemondás van bennük.
Hogy ezt most tehetném mással. Nem veled.
De, nem is tudom, jobb ez így most együtt.

A csiszolatlanságnak is van bája.
Hogy majd tudjuk mi azt, kialakul.
Ha rontottunk, nem az ember hibája.
Az Isten van itt csiszolatlanul. 

És ő figyel, mintha lenne benne posztja.
Mintha bármi hozzászólása lenne.
Isten csak áll, nincs ránk semmi gondja.
Nem szól ránk – mi jók vagyunk – ,
ő nem lép semerre.